Az Órák
(The Hours, 2002)

Szembesítés az eddigi életünkkel

Ez az a film, amelyről még írni nem mertem, mert egyszerűen szavakba nem lehet foglalni. Pedig már rengetegszer láttam. Most mégis megpróbálok beszélni róla...
Az Órák számomra egyértelműen a XXI. század egyik legnagyobb filmes alkotása. A könyv (Michael Cunningham szerezte '98-ban, majd kapott érte egy Pulitzer-díjat) egy külön életérzés, zseniális alkotás, na de most inkább a filmről írnék.

3 nő 3 korszakban közös gondokkal - az életük visszafordíthatatlanul összefonódik egyetlen irodalmi alkotás kapcsán.
Virginia Woolf (akinek egyébként több művét is minden idők 100 legjobb regénye között tartják számon - annak ellenére, hogy annak idején inkább elítélték írásait) elmebajjal küzdve belekezd a Mrs. Dalloway írásába az 1920-as években.


Mrs. Dalloway, a leszbikus "kirakatéletet" élő asszony, aki precízen a szőnyeg alá sepri lelki problémáinak minden egyes porszemét, akinek életét Woolf egyetlen napba összesűrítve leírja készülő művében. A történetben Mrs. Dalloway karaktere adja a 2. szálat: 2001-ben Clarissa Vaughan partit készül adni AIDS-es barátja számára, aki egy igen fontos irodalmi díjat nyert el.


És ott van az 1950-es évek Laura Brown-ja, aki terhes (direkt ezt a szót használom ebben az estben az állapotos helyett!), emellett leszbikus hajlamaival küzd, miközben ő is a képmutatásban jeleskedik: jól ábrázolja életét egy mondatban barátnőjének: "A könyv egy nőről szól, aki partikat rendez, s mindenki azt hiszi róla, hogy jól van. Pedig nincs." Laura sorsdöntő napja, mikor kézbe veszi a Mrs. Dalloway című regényt, néhány évvel azután, hogy Woolf megírta, s olvasása közben ráeszmél az életét mérgező és megváltó tényezőkre. Üvegéletet él ő, s csak egy végzetes eseménnyel változtathat ezen. A regény hatására mindent elsöprő lépésekre szánja el magát, mely lépéssel a saját fia végzetét is meghatározza.


Az Órák tipikusan az a film, amit csak felnőtteknek ajánlok (így magam is kiesek a körből). Ugyanis megértéséhez élettapasztalat kell, ezek nélkül nehéz fába vágja fejszéjét a néző, emészthetetlennek találja majd. Elgondolkodtató, mélyen szántó gondolatokkal bíró alapmű az életről, hogy hogyan éljük le, hogy viszonyuljunk egymáshoz, hogyan találjuk meg a boldogságunkat. De nem egy útmutató, nem egy tétel a boldogság eléréséhez, de azzal, hogy sanyarú sorsú emberek életét szemlélteti velünk 120 percben, talán elég okot ad arra, hogy saját életünket is újragondoljuk.

Az egyik fő erénye, hogy rendkívüli módon megosztja a nézőket. Kemény, vérbeli dráma, mégis annyira megosztó, hogy minden néző mást mondana el a karakterekről. és az ő jellemeikről, döntéseikről. Véleményem szerint bár lehet, hogy tévén (vagy könyvön) innen más jön le a figurákról, talán megvetés, talán sajnálat, de érdemes belegondolni a "másik oldalba" is. Talán elítélendő az az ember, aki csak úgy otthagyja a családját, a gyermekeit; vagy éli a kirakatéletet, "partikat ad, hogy leplezze a csendet", más ember a külvilág felé, mint amilyen valójában - de gondoljunk csak bele az ő helyzetükbe! És épp ebben segít az Hours. Ők hárman lázadnak a társadalom ellen - ki így, ki úgy: van, aki csendesen, minden szó nélkül tűr, s egy napon végzetesen kirobban. Akad köztük, akinek csak a halál nyújt megoldást, míg más számára egy "barát" távozása jelent revelációt, s ez kell ahhoz, hogy ráébredjen az életére. Ezért ennyire nagy alkotás: megismertet minket alapvetően elítélendő élettörténetekkel, de ha belegondolunk, talán ráeszmélünk, nincs is okunk fölöttük pálcát törni - mindenekelőtt a saját életünkben kell rendbe tenni a dolgokat.
Fontos még tudnia annak, aki belekezd, hogy ez bizony nem egy könnyen emészthető mű. Órákig, sőt napokig "fogva tartja" a nézőjét, gondolkodtatja, emészti azt, aki esélyt ad neki. Elsodor magával, felkavar. És igen! Az Órák képes egy kicsit megmozgatni a nézője hozzáállását, világképét, gondolatrendszerét. Sikerül átformálnia valamennyire belső világunkat egy bensőséges gondolati szinten. Ez pedig mindennél többet ér.

Aki katarzist keres egy filmben, az megtalálta a neki valót. A giccsre, pompára hajtók felejtsék el Az Órákat.
Mindenesetre a mozi beírta magát a filmtörténetbe (és ezt szerencsére nem csak én gondolom így). Nicole Kidman játékát lehetetlen szavakba foglalni, egyértelműen a legnagyobb színésznők közt a helye (meg is kapta az írónő megformálásáért az Oscar-t 2003-ban). Minden rezdülése hiteles, a járása, az orra, a beszéde, a stílusa, minden apró atomja maga Virginia Woolf. Julianne Moore szenzációsan alakítja az "üvegéletet", bár ne vállalna szerepet mindenféle őrült filmben (Felejtés, Next, stb.) Az Órákban teljesedett ki karrierjük, ahogy Meryl Streep-nek is (bár neki minden szerepe egy külön kiteljesedés), ő szintén élete (egyik) legnagyobb alakítását nyújtja. Meg kell még említenem Ed Harrist (alsó kép), aki ennek a hibátlan alkotásnak köszönhetően avanzsált egyik kedvenc színészemmé. John C. Reilly (felső kép) sajnos kisebb szerepet kap, de azt méltósággal és beleadással végzi. Fontos mellékszereplők még Toni Collette, Claire Danes és Miranda Richardson.

Philip Glass pedig felteszi a pontot az i-re, megadja döbbenetesen emberi filmzenéjével a végső katarzist a nézőnek - nagy kár, hogy nem váltotta anno Oscar-jelölését díjra.

Az Órákat mindenkinek látnia kell legalább egyszer az életében nemtől, kortól függetlenül. Egyáltalán nem női mű - akárhányan mondják - hanem inkább EMBERI. Minden nézőjének ad valamit. Egy olyan ajándékot, megváltást, ami talán segít az életünk megváltoztatásában. Magát az embert írja le röpke 2 órában. Számomra mindenképpen alapmű marad, sajnálom, hogy hatalmas kaliberű mivoltához képest ennyire szerencsétlenül elfeledett Stephen Daldry dolgozata.

"To look life in the face... always to look life in the face... and to know it... for what it is... and last to know it... to love it for what it is. And then to put it away."
"Always the years between us... always the years... always the love... always THE HOURS."

100%

*Csernák Ákos