Mulholland Drive - A sötétség útja
Mulholland Dr. (2001)
A film határait ártértékelő művészeti alkotás

Nem kívánok filmkritikát írni a Mulholland Drive-ról. Voltak arra alkalmasabb emberek, akik annak idején az egekig dicsőítették a filmet, továbbá a rengeteg jelölés és díj is valahol a film értékeit mutatja. Még most sem tudom, mit és hogyan fogok írni ebben a posztban - teljesen átadva magam az érzéseimnek, vagy objektíven kémlelni a filmet. Felkészületlenségem, pillanatnyi felindultságom nem az érdektelenségben vagy a hanyagságban gyökeredzik; ez egyszerűen egy ilyen film, de a cikk végére remélhetőleg - és pláne, ha utána megnézitek a filmet -, Ti is meg fogjátok ezt érteni.

A Mulholland Drive megtekintése előtt volt szerencsém 2-3 óriási filmélmény átélésében, melyekről túlzás nélkül állíthatom: valamilyen szinten átformálnak. A Vágy és vezeklés, az Órák és a Forrás után kialakult bennem egy kép az ideális filmről, melyet aztán A sötétség útja alapjaiban rengetett meg, olyan érzelemegyütteseket kiváltva belőlem, amit egész egyszerűen kiváltságos dolog átérezni - és kívánom mindenkinek, hogy hasonlóakat éljenek át: ez volt A katarzis. Az a katarzis, mely nem a pillanat műve. Két órán át érlelődik, gyülemlik a nézőben (az események résztvevőiben!), s aztán elsöprő erővel roppant össze világokat és alkot újakat az emberben.

Laura Elena Harring és Rita Hayworth találkozása

A film (a film?) gyakorlatilag már az első percekben letepert. A lila háttér előtti táncjelenet mintha csak egy jó hangulatú, kellemes eseményt prezentálna. Azonban a néző átérzi minden pillanatában, hogy mindez hamis: a fájdalmasan túlzó mosolygás, a borzasztó jókedv, és a fénypompában úszó Naomi Watts egész egyszerűen felforgatja a néző gyomrát. És mi, egyszeri nézők érezzük, hogy ez csak egy álca, egy felszín, melyek mögött ott lapul A sötétség. Később döbbentem rá, ezt a jelenséget hívják úgy: David Lynch.
Már ekkor megbújik mélyen az emberben a szorongató, mély űr, mely egyre inkább elhatalmasodik a nézőn, valódi félelemmé alakul át, s a stáblista alatt döbbenten ülve székünkön egyszer csak arra eszmélünk rá, ez volt A rossz, A gonosz, A félelem katartikus átélése.

Pedig a cselekmény a film első felében meglehetősen nyomon követhető, a tempó kifejezetten lassú, Naomi Watts rózsaszín ruhájában a csöpögős kedvesség sugallata. De ott van az a bizonyos árnyék, mely lassan erőt vesz mind a karaktereken, mind pedig a nézőkön. A szinte negédes, túlontúl ideális légkör felvesz egy sötétebb tónust, s elindul a lejtőn. A néző, aki informálódott a filmről, mielőtt leült megnézni, ekkor döbben rá, hogy mostantól nagyon kell figyelni a történetre, el ne veszítsük a fonalat, át akarom látni ezt a történetet! Kedves leendő néző, ez nem fog megvalósulni, bármennyire is próbálod átlátni a cselekményt. Próbálkozni lehet, de nem sokáig érdemes. A néző együtt zuhan a koromfekete mélységbe; beköltözik nappalijába a sötétség, úrrá lesz a félelem, a rettenetes illúzió, a megfejthetetlen szimbólumrendszer, melyből soha többé nem kavarodik ki a befogadó.

Minden mosoly, minden tekintet hazugság - Naomi Watts és Laura Harring

A Mulholland Drive fegyvere a hatás. Az a hatás, mely fél év távlatából nem hagy nyugodni: azóta foglalkoztat a történet, a rám zúduló érzések, melyeket már soha nem fogok elfelejteni, bennem és velem él tovább. És épp ezért az egyetemes élményért kell fejet hajtani David Lynch előtt.
David Lynch előtt, kinek neve számomra teljesen ismeretlen volt a film megtekintését megelőzően; mindössze pár filmcímet tudtam hozzákötni, de nem tudtam elképzelni, mi lehet az, amit ő alkot. Válaszom a Mulholland Drive megtekintése után: a teremtés. Lynch nem filmet rendez, műve nem egy egyszerű DVD-lemezen vagy plakáton létezik. A filmjeiben létezik valami roppant nagy erő, gondolat- és érzelemegyüttes, melyek közösen határozzák meg: a dimenziót. Ám a legmegfelelőbb szó az univerzum. Ezt teremti meg Lynch: sajátos világokat alkot, s mutat meg nekünk, melyeknek részesei sosem lehetünk, de azok belénk égnek örökre.

Innentől kezdve nem akarom megfejteni Betty és Diane rációt nélkülöző, ámbár számunkra is befogadható értelmet magába foglaló történetét. Léteznek elemzések - az internetet böngészve millió értelmezését találhatjuk meg a filmnek. Ki így gondolja, ki úgy, az egyik néző így éli meg, a másik úgy undorodik Lynch egész világától. A lényeg abban rejlik, hogy nem maradhatunk iránta semlegesek. Nem létezik az arany középút. Mert Lynch foglalkozik velünk, és utólag átgondolva azt a zseniális munkát láthatjuk meg, miszerint Lynch irányít minket. Nem az évtized egyik legjobb alakítását magáénak tudható Naomi Watts-ot küldi a poklok poklára: velünk játszik, bábok módjára rángat egyik érzésből a másikba, bennünk fejti ki hatását. Filmjei valódi szereplői mi vagyunk.

A félelem útján - Naomi Watts és Laura Elena Harring

A Mulholland Drive a hatások filmje. Elvontsága, de egyben közelsége adja a film feledhetetlen esszenciáját. Mondhatni maga Lynch elevenedik meg: az ő - alapvetően a miénktől eltérő, de nem rendszertelen - elméjének prototípusa A sötétség útja. Mágia, varázslat, művészet. Ezek számomra a Mulholland Drive meghatározó kifejezései. De a legfőbb fogalom talán az impresszió. És ezért is találom sajnálatosnak, hogy bár az első, pillanatnyi benyomás egy világot rombolt és alkotott újra bennem, de ahogy maga az impresszió is illékony, úgy a Mulholland Drive élménye is előbb vagy utóbb - sokadik megtekintésre - átalakul, majd alábbhagy.
Ebben a tekintetben utólag nehéz meghatározni a film számomra gyakorolt általános hatásait. De ha - a filmhez hasonlóan - a pillanatnyi benyomást veszem alapul, és tisztázom magamban, hogy mennyi új utat nyitott meg bennem - és remélhetőleg másokban is - A sötétség útja, jelzésértékűen egy "hibátlan és tökéletes" jelzőt tudnék megajánlani a film jellemzésére.
100%

*Csernák Ákos