Testvérek
(Brothers, 2009)
A háború vége

Miután családja értesül az Afganisztánban küzdő Sam Cahill százados haláláról, Sam testvére, Tommy beköltözik a család házába, hogy átsegítse őket a tragédián. Tommy egyre közelebb kerül testvére nejéhez, s mikor viszonyt kezdenek egymással, Sam visszatér.

A dán Susanne Bier 2004-ben készült filmje, a Brødre amerikai változatát a hazai körökben kevésbé ismert Jim Sheridan hozta tető alá három világsztárral, akik közül Tobey Maguire szemrebbenés nélkül ássa alá a sztori mélységeit.

Hogy Maguire-t rémesen gyenge teljesítményéért miért jelölték idén Golden Globe-ra, az óriási rejtély. Az egykori - azóta lecserélt - Pókember amennyire jól idomult a képregényfilmek átlagos színvonalához, olyan könnyűszerrel utasítja el a komoly drámai kihívást. Maguire szinte nézhetetlen figura a Testvérekben, a filmes karakterek ilyen gyenge interpretációja döbbenetes módon teszi tönkre a filmélményt. Maguire képtelen a testvérszerepre, példátlanul gyenge az apaszerep eljátszásához, Natalie Portman férjeként szürke kisegér, a háborút megjárt "hősként" pedig végleg elveszti minden hitelességét. Kifejezéstelen tekintet, üveges szemek: Maguire láthatatlan szellemként vonul át Jim Sheridan filmjén. A gond az, hogy ő a film főszereplője. A Más világban a háborúból hazatért férj, A sereg nem enged kiváló Ryan Phillip-je, A bombaszakértő nagyszerű főszereplője mind eszünkbe juthat, miközben döbbenten pásztázunk végig Maguire rezzenéstelen arcán.

Félelmetes, hogy még Natalie Portman játéka sem áttörő, neki azonban olyan elsöprő kisugárzása van, ami a néhol megcsúszott alakításért könnyen kárpótol. Jake Gyllenhaal méltó partnere Portmannek, ketten együtt pedig a film talán legemlékezetesebb alakjaiként ragyognak. A Híd Therabithia földjére mellékszereplője, Bailee Madison tíz éves létére az érzelmek olyan skáláját vonultatja fel puszta arcjátékból, ami Tobey Maguire esetében teljesen elképzelhetetlen.

Natalie Portman akarva-akaratlanul is uralkodik a vásznon.

Jim Sheridan nagyon próbál nem belecsúszni a túlcsorduló érzelmek közvetítésébe, s talán túlzásba is viszi az érzések megkerülését. Nagyon erősen kiütközik, hogy az érzelmek megtagadása koncepciószerűen ment végbe, hiszen nehéz elhinni egy anyáról, hogy férje halála és későbbi pusztító tevékenysége nem vált ki belőle felfokozott érzéseket. Éppen ettől egy kissé sterillé és lanyhává válik a mozi, ami akadályozza a nézői azonosulást.
Aztán persze kiderül, hogy mind a rendező, mind Tobey Maguire működése nem véletlen. Jim Sheridan az utolsó negyed órában robbantja ki szereplőit mérsékeltségükből, Tobey Maguire pedig néhány percben annyira elsöprő játékot nyújt, amivel a film jelenségévé válik, s karrierjének új szintjeit nyitja meg. Játékában megfogalmazza karaktere sorsát: a megrekedtségét és azt, hogy sosem tért haza a háborúból.

Tobey Maguire játéka a hozzá fűzött minden remény elvesztése után érik be.

A rendező koncepciójának céljai teljesen érthetők és megérthetők. Azonban nem biztos, hogy mindez a gyakorlatban is megállja a helyét. Csöndesen indul, csöndesen halad tovább, majd elsöpör. Ezt a hiányérzetet keltő munkát kárpótolja Thomas Newman feledhetetlen zenéje, és a U2 betétdala; Portman és Gyllenhaal sokszor kiragyogó játéka és az, hogy bár vannak hiányosságai a filmnek, melyet nem kevés hiba tesz még jelentősebbé, de a történet végére kialakul az egyéni emberi sorsok folyamatos kihangsúlyozásával az igazi - talán épp a visszafogottságból eredő - filmélmény.

75%

*Csernák Ákos