Testvérek
(Brothers, 2009)
A háború vége
(Brothers, 2009)
A háború vége
Miután családja értesül az Afganisztánban küzdő Sam Cahill százados haláláról, Sam testvére, Tommy beköltözik a család házába, hogy átsegítse őket a tragédián. Tommy egyre közelebb kerül testvére nejéhez, s mikor viszonyt kezdenek egymással, Sam visszatér.
A dán Susanne Bier 2004-ben készült filmje, a Brødre amerikai változatát a hazai körökben kevésbé ismert Jim Sheridan hozta tető alá három világsztárral, akik közül Tobey Maguire szemrebbenés nélkül ássa alá a sztori mélységeit.
Hogy Maguire-t rémesen gyenge teljesítményéért miért jelölték idén Golden Globe-ra, az óriási rejtély. Az egykori - azóta lecserélt - Pókember amennyire jól idomult a képregényfilmek átlagos színvonalához, olyan könnyűszerrel utasítja el a komoly drámai kihívást. Maguire szinte nézhetetlen figura a Testvérekben, a filmes karakterek ilyen gyenge interpretációja döbbenetes módon teszi tönkre a filmélményt. Maguire képtelen a testvérszerepre, példátlanul gyenge az apaszerep eljátszásához, Natalie Portman férjeként szürke kisegér, a háborút megjárt "hősként" pedig végleg elveszti minden hitelességét. Kifejezéstelen tekintet, üveges szemek: Maguire láthatatlan szellemként vonul át Jim Sheridan filmjén. A gond az, hogy ő a film főszereplője. A Más világban a háborúból hazatért férj, A sereg nem enged kiváló Ryan Phillip-je, A bombaszakértő nagyszerű főszereplője mind eszünkbe juthat, miközben döbbenten pásztázunk végig Maguire rezzenéstelen arcán.
Félelmetes, hogy még Natalie Portman játéka sem áttörő, neki azonban olyan elsöprő kisugárzása van, ami a néhol megcsúszott alakításért könnyen kárpótol. Jake Gyllenhaal méltó partnere Portmannek, ketten együtt pedig a film talán legemlékezetesebb alakjaiként ragyognak. A Híd Therabithia földjére mellékszereplője, Bailee Madison tíz éves létére az érzelmek olyan skáláját vonultatja fel puszta arcjátékból, ami Tobey Maguire esetében teljesen elképzelhetetlen.
Natalie Portman akarva-akaratlanul is uralkodik a vásznon.
Jim Sheridan nagyon próbál nem belecsúszni a túlcsorduló érzelmek közvetítésébe, s talán túlzásba is viszi az érzések megkerülését. Nagyon erősen kiütközik, hogy az érzelmek megtagadása koncepciószerűen ment végbe, hiszen nehéz elhinni egy anyáról, hogy férje halála és későbbi pusztító tevékenysége nem vált ki belőle felfokozott érzéseket. Éppen ettől egy kissé sterillé és lanyhává válik a mozi, ami akadályozza a nézői azonosulást.
Aztán persze kiderül, hogy mind a rendező, mind Tobey Maguire működése nem véletlen. Jim Sheridan az utolsó negyed órában robbantja ki szereplőit mérsékeltségükből, Tobey Maguire pedig néhány percben annyira elsöprő játékot nyújt, amivel a film jelenségévé válik, s karrierjének új szintjeit nyitja meg. Játékában megfogalmazza karaktere sorsát: a megrekedtségét és azt, hogy sosem tért haza a háborúból.
Tobey Maguire játéka a hozzá fűzött minden remény elvesztése után érik be.
A rendező koncepciójának céljai teljesen érthetők és megérthetők. Azonban nem biztos, hogy mindez a gyakorlatban is megállja a helyét. Csöndesen indul, csöndesen halad tovább, majd elsöpör. Ezt a hiányérzetet keltő munkát kárpótolja Thomas Newman feledhetetlen zenéje, és a U2 betétdala; Portman és Gyllenhaal sokszor kiragyogó játéka és az, hogy bár vannak hiányosságai a filmnek, melyet nem kevés hiba tesz még jelentősebbé, de a történet végére kialakul az egyéni emberi sorsok folyamatos kihangsúlyozásával az igazi - talán épp a visszafogottságból eredő - filmélmény.
75% A dán Susanne Bier 2004-ben készült filmje, a Brødre amerikai változatát a hazai körökben kevésbé ismert Jim Sheridan hozta tető alá három világsztárral, akik közül Tobey Maguire szemrebbenés nélkül ássa alá a sztori mélységeit.
Hogy Maguire-t rémesen gyenge teljesítményéért miért jelölték idén Golden Globe-ra, az óriási rejtély. Az egykori - azóta lecserélt - Pókember amennyire jól idomult a képregényfilmek átlagos színvonalához, olyan könnyűszerrel utasítja el a komoly drámai kihívást. Maguire szinte nézhetetlen figura a Testvérekben, a filmes karakterek ilyen gyenge interpretációja döbbenetes módon teszi tönkre a filmélményt. Maguire képtelen a testvérszerepre, példátlanul gyenge az apaszerep eljátszásához, Natalie Portman férjeként szürke kisegér, a háborút megjárt "hősként" pedig végleg elveszti minden hitelességét. Kifejezéstelen tekintet, üveges szemek: Maguire láthatatlan szellemként vonul át Jim Sheridan filmjén. A gond az, hogy ő a film főszereplője. A Más világban a háborúból hazatért férj, A sereg nem enged kiváló Ryan Phillip-je, A bombaszakértő nagyszerű főszereplője mind eszünkbe juthat, miközben döbbenten pásztázunk végig Maguire rezzenéstelen arcán.
Félelmetes, hogy még Natalie Portman játéka sem áttörő, neki azonban olyan elsöprő kisugárzása van, ami a néhol megcsúszott alakításért könnyen kárpótol. Jake Gyllenhaal méltó partnere Portmannek, ketten együtt pedig a film talán legemlékezetesebb alakjaiként ragyognak. A Híd Therabithia földjére mellékszereplője, Bailee Madison tíz éves létére az érzelmek olyan skáláját vonultatja fel puszta arcjátékból, ami Tobey Maguire esetében teljesen elképzelhetetlen.
Natalie Portman akarva-akaratlanul is uralkodik a vásznon.Jim Sheridan nagyon próbál nem belecsúszni a túlcsorduló érzelmek közvetítésébe, s talán túlzásba is viszi az érzések megkerülését. Nagyon erősen kiütközik, hogy az érzelmek megtagadása koncepciószerűen ment végbe, hiszen nehéz elhinni egy anyáról, hogy férje halála és későbbi pusztító tevékenysége nem vált ki belőle felfokozott érzéseket. Éppen ettől egy kissé sterillé és lanyhává válik a mozi, ami akadályozza a nézői azonosulást.
Aztán persze kiderül, hogy mind a rendező, mind Tobey Maguire működése nem véletlen. Jim Sheridan az utolsó negyed órában robbantja ki szereplőit mérsékeltségükből, Tobey Maguire pedig néhány percben annyira elsöprő játékot nyújt, amivel a film jelenségévé válik, s karrierjének új szintjeit nyitja meg. Játékában megfogalmazza karaktere sorsát: a megrekedtségét és azt, hogy sosem tért haza a háborúból.
Tobey Maguire játéka a hozzá fűzött minden remény elvesztése után érik be.A rendező koncepciójának céljai teljesen érthetők és megérthetők. Azonban nem biztos, hogy mindez a gyakorlatban is megállja a helyét. Csöndesen indul, csöndesen halad tovább, majd elsöpör. Ezt a hiányérzetet keltő munkát kárpótolja Thomas Newman feledhetetlen zenéje, és a U2 betétdala; Portman és Gyllenhaal sokszor kiragyogó játéka és az, hogy bár vannak hiányosságai a filmnek, melyet nem kevés hiba tesz még jelentősebbé, de a történet végére kialakul az egyéni emberi sorsok folyamatos kihangsúlyozásával az igazi - talán épp a visszafogottságból eredő - filmélmény.
*Csernák Ákos
6 comments:
A kritika írója mintha egy hangyányit utálná a főszereplőt, inkább menjen el napszámba kapálni, mert kritikát írni nem képes (normálisan). :) A stílusát esetleg a sarki kocsmában kamatoztathatja.
A kritika írója köszöni a kommentárt!
S ha alaposabban olvasnál, meglátnád,
utálatról szó sincsen,
teljesítmény bírálata mindez.
A sarki kocsma biztos jó hely,
bár nem az én világom,
de tapasztaltnak látszol,
nem egyszer járhattál ott.
Azt azért elárulhatná a kritika írója, hogy miért ír olyan filmről, amit nem látott!!! Tökéletesen másról szól a film! Először is nem költözik oda a testvére, másodszor nem lesz viszonyuk egymással, harmadszor a testvérek nem harcolnak egymással a nőért. A többi részét az írásnak ezek után nem minősítem, hiszen az írója nem látta a filmet, így nem is lehet egyetlen szava sem hiteles annak amit leírt!
Pedig a kritika írója látta a filmet, nem egyszer.
A "tartalom" leírása rávilágító (!) funkcióval kerül be a kritikába, ami felvázolja azt, amiről szól a film és megalapozza az írás többi részét. Ebben az esetben a harc nem feltétlenül fizikai küzdelmet jelent, hogy hol kezdődik egy viszony, az vitatható, de ha nem is folytatódott, az bizony elkezdődött, az odaköltözés pedig gyakorlatilag abban a formában jelenik meg, hogy mind a gyerekek, mind az anya számára egy biztos ponttá válik a bizonyos testvér, az iránta egyre növekvő bizalom és szeretet, elfogadás pedig ironikus módon akkor tetőzik be, amikor a katona hazatér. Ha nem is láttuk a bútorszállító járműveket, a férfi életének fő színterévé testvére otthona s az ott lakók válnak.
Nem mindig kell ennyire forrón enni a kását, pláne alaptalanul, de ha mégis úgy érzed, tévedtem, olvasd el a hivatalos tartalmat. Olyat feltételezni pedig, hogy a kritika írója nem látta a filmet, több mint badarság. A kritika írója tisztában van azzal, hogy bámulatos érzelemegyüttest válthat ki a Testvérek az arra fogékony nézők esetében; ellenben nem kell Tobey Maguire-t imádni vagy utálni ahhoz, hogy kimondhassuk: nevetséges, ahogy kilátástalanul hánykódik az apaszerepben, és kissé becsapva érezheti magát az ember, hogy ez a - mint utólag kiderült - remek színész a film utolsó pillanataira tartogatja erejét.
Ez megint sántít, de nem is kicsit! Ezek szerint a kritika írója nem értette meg a filmet! Toby Maguire nem az apaszerepben hánykódik kilátástalanul, hanem abban, hogy megölte a katonát miközben fogságban voltak, hogy mentse a bőrét. Ezt nem tudja feldolgozni.
Úgy tűnik, a félreértés nem az én oldalamon jellemző: nem a karakterről, hanem a színészről beszéltem.
Post a Comment