Chicago (2002)
Jazz az éterben

Az idén Fellini Nyolc és fél című musicalét feldolgozó Rob Marshall 2002 hivatalosan is legjobb filmjével olyat dobbantott, amire azóta is nagyjából a legemlékezetesebb musicalként tekinthetünk. Már ha képesek vagyunk a HSM és a Glitter szintjein túl is értékelni. Akár egy kezünk is sok lenne, hogy összeszámoljuk évtizedünk valamire való musical-jeit, az egy évvel korábbi Moulin Rouge! számomra megközelíthetetlen magasságokba emelte a műfajt, ezt követően pedig esetleg olyan címeket említhetünk meg, mint a Reese Whiterspoon-nak Oscart hozó Nyughatatlan, a remake Hajlakk, a Sweeney Todd azzal az utánozhatatlan burtoni hangulattal, a Disney önparódiája, a Bűbáj, vagy a tavalyi év egyik legsikeresebb nyári limonádéja, a Mamma Mia. Azért valljuk be, ezek közül egyik sem volt annyira emlékezetes alkotás, mint az évtized elején az előbb említett Moulin Rouge!, illetve elemzésünk tárgya, a Chicago.

A 6 Oscart bezsebelő filmtől eleinte szabályosan viszolyogtam: elég volt ránézni a stáblistára, és máris elment az életkedvem. Ha tudnék egy filmet említeni, amiben Richard Gere-t el tudtam viselni, máris boldog volnék, de női vonalon még borzasztóbb a helyzet: itt van a nevetséges Bridget Jones-unk, kevésbé ismert nevén a skatulyaszínésznő Renée Zellweger, illetve Catherine Zeta-Jones, akire a színésznő jelzőt elsütni bűn volna, ha itt nem láttuk volna Velma Kellyként.. Mellékszereplők terén egy fokkal jobb a helyzet, John C. Reilly egyazon évben szerepelt Az Órákban, ottani alakítása lehengerlő volt, s itt is kitett magáért; felbukkan Lucy Liu két visítás erejéig, de a film főnyereménye a megtestesült díva, Queen Latifah, aki szenzációs énekesnő, s mint itt kiderült, színésznőként is ismeri az igényesség fogalmát.


Rob Marshall tökéletes egyensúlyt teremt a betétdalok és a történet között, ilyen dinamikusan, minden erőltetettségtől mentesen beágyazni a zenei betéteket óriási érdem, így maga a kész film teljesen gördülékenyen, hiba nélkül csordogál a maga útján. Meglepő, hogy mindössze 2 dalon kívül minden fellépés Zellweger karakterének képzeletében zajlik le. A jazzi miliőből kikerült dalok sajnos kevésbé emlékezetesek, azonban néhány dallam hihetetlen horderejű, egy-egy taktusban minden közölnivaló megjelenik: uralom, hatalom, megjátszott jámborság, dekadencia, ráadásul a koreográfia kitűnő, s itt érdemes megállni egy szóra, s kiemelni a film eleji cellatangót, ami a film egyik, ha nem a legemlékezetesebb s leghíresebb szcénája.

Technikai szempontból a vágásokat kötelező megemlítenem, ami elképesztően tökéletes munka, s kimagaslóan jó kivitelezése még az egyszeri filmnéző számára is abszolút fetltűnik: Rob Marshall musicalje a vágás iskolapéldája!

A Chicago tehát egy csont nélkül kivitelezett, feledhetetlen és roppant szórakoztató musical, piszkosul jó atmoszférával megáldva.
S mosolyogva pillanthatunk a bevételi mutatókra is: a film döbbenetes anyagi siker volt, teljesen megérdemelten. Egy gyors torokköszörülés után azonban még ki kell térnem az engem mindig érzékenyen elkeserítő Oscarra is. Hogy ez a film hogy lett az év legjobb filmje, pláne az azelőtt és azóta is vergődő Zeta-Jones miért kapta meg a legjobb mellékszereplő díját Julianne Moore vagy Queen Latifah helyett, nagyjából olyan bundával hozható össze, mint annak idején a Szerelmes Shakespeare díjesője. Egyszerűen nevetséges, hogy hogyan győzedelmeskedhetett olyan filmek, mint a Gyűrűk Ura, a Zongorista, vagy személyes kedvencem, Az Órák felett.
Akárhogy is, bunda ide vagy oda, a Chicago egy minden szempontból kiemelkedő musical, műfajában azóta sem alkottak jobb filmet. Csak előtte.

80%

*Csernák Ákos