Kétely
(Doubt, 2008)
Őrlődés a szubjektív igazságok között

A ’60-as évek Amerikájában egy szigorú egyházi iskolában Aloysius nővér (Meryl Streep) pedofíliával vádol meg egy papot (Philip Seymour Hoffman), ezzel óriási lavinát elindítva mind az iskolai közösségben, mind pedig saját életükben.

A Kétely a lassan csordogáló történet ellenére is már az első percektől székhez szögezi nézőjét: kezdésnek rögtön egy misén veszünk részt, ahol nem másról, mint a kétségekről szól az aktuális prédikáció. Flynn atya szentbeszéde egyben felvázolja a film lényegét, illetve, hogy milyen kérdésekre keresi a választ.
Aztán a kamera egy talpig feketébe öltözött nővérre irányul, aki keselyű módjára csap le a misén rendetlenkedőkre… Ő Meryl Streep, aki alakításáért idén talán megkapja a harmadik Oscar-ját is. Szereplésére egyszerűen nincs jobb szó: valósággal brillírozik a konzervatív Aloysius szerepében. Nyáron még a Mamma Miában tombolt egy kissé idétlen, vicces és életvidám asszony szerepében, a Doubt-ban pedig már egy vérfagyasztó nővérként tetszeleg, aki első metsző tekintetével bizonyítja a filmnézőknek: itt bizony nem lesz helye nevetésnek.

És valóban nincs helye, mindössze ámulásnak és bámulásnak. A film gyakorlatilag a lehető legszubjektívebb témát boncolgatja: kinek mi a fontos az életében, kinek mi a legnagyobb érték, amiért bármit képes lenne megtenni, valamint, hogy céljainkért milyen messze vagyunk képesek elmenni. És ami talán még fontosabb: mások életébe mennyire merünk beleavatkozni.
Négy fő karakterrel találkozunk, és mindegyik karakter egy-egy eszmét képvisel. Igazából egyik mellett sem lehet kiállni, de egyiket sem vagyunk képesek elítélni, mert nem éltük meg ugyanazokat az élethelyzeteket, mint a két nővér, a pap, illetve a kisdiák édesanyja.
És épp ettől válik nagyszerű, zseniális alkotássá a Kétely: nem csak megtéveszti és végtelenül zavarba ejti nézőjét, hanem döntésképtelenné válunk a film által, leblokkolunk, és arra kell ráébrednünk, hogy ebben a fájdalmas történetben nincs igazság! Ha mi, azaz a külső szemlélők sem vagyunk képesek igazságot szolgáltatni, az esetet átélő emberek még úgy sem. Egyik jelenet meghazudtolja az előzőt, egyik párbeszéd tagadja az előzőleg elhangzottakat, ezért szó szerint állítható, hogy a tévé felett izgulók is az egész játékidő alatt kétségek közt gyötrődnek, és hiába keresik a választ ebben a „belső labirintusban”.

(SPOILER-veszély?!)
Az erőteljes karakterek a kiváló színészi gárda által kelnek valódi életre. Mind a négy fontosabb szereplő Oscar-jelölést kapott idén.
Meryl Streep játékát nem kell túlragozni: szerintem már közhely állandóan őt dicsérni, hisz úgy is tudjuk, hogy ő állandóan 100% felett teljesít. Aloysius nővér a szigorú konvenciókhoz, szabályokhoz ragaszkodó karakter, aki számára a törvények, a realitás felülkerekedik az érzelmeken.
Philip Seymour Hoffman játékát nem tudtam hová tenni - átütő szereplése abszolút elismerést érdemel, de karakterét nem sikerült elég vérlázítóra és szélsőségesre megalkotni (bár lehet, hogy ez volt a cél). Flynn atya pedig éppen Aloysius ellenpárja: ő képes megszegni a szabályokat a lelki békesség és a boldogság érdekében.
Mindketten jót akarnak, csak más-más utakat járnak be.
Amy Adams-et személy szerint nem szeretem, de a második Oscar-jelölése és James nővérként való szereplése meggyőzött tehetségéről: naiv, „tapasztalatlan”, az élet minden pillanatára rácsodálkozó nővér szerepében hiteles volt és hatásos. Karaktere kéztördelve gyötrődik két „igazság” között, hogy aztán ráébredjen: egy sincs. Fiatal korához híven nincs saját értékrendszere, csak másokéra tud alapozni - de vajon kiére alapozzon egy ilyen patthelyzetben?
Viola Davis pedig egyszerűen lehengerlő. A Tony-díjas színésznő 5 perces játékában több mint lélegzetelállító: pár perc alatt felépít egy olyan elveiért küzdő asszonyt, amire Meryl Streepnek több mint egy órányi játékidő állt rendelkezésére. Mi ez, ha nem színészet? Karaktere, Mrs. Muller megint egy másik valóságban él: szerinte a bőrszín miatt akármit meg kell tenni azért, hogy érvényesülni tudjanak a "fehér" világban. Nincs az az áldozat, amelyet ne lehetne meghozni azért, hogy fia is elindulhasson az élet útján.
(SPOILER vége!)

A Kétely szimbólumokkal megtűzdelve mesél nézőjének eszmék összecsapásáról; melankolikus, borúlátó stílusban mutat be olyan sajátos elveikért küzdő embereket, akik reménytelenül keresik saját igazságukat. És ami talán a legfontosabb: címéhez méltón kétségbe ejti nézőjét is; a nyitott kérdések garantálják, hogy aki a Doubt-ot választja, az valódi filmélménnyel fog gazdagodni.

A Doubt egy óramű-pontossággal megszerkesztett filozofikus dráma, ami visszafogottan letargikus hangulatával leszögezi nézőjét, és az első percek után minden néző tisztába kerül azzal, hogy itt sokkal többről lesz szó, mint egy másfél órás izgalomról; ez nem amolyan megszokott egyszerű kis film lesz, amit megnézünk, aztán kuka; hanem hosszútávú – ha nem életre szóló – élményt nyújt. Merev stílusa ellenére a mélyenszántó, komoly mondanivalót örömmel szippantjuk be, hogy James nővérhez hasonlóan mi is rácsodálkozzunk az élet egy-egy többértelmű pillanatára…
95%

Kapcsolódó cikkek: 2008. évösszesítés


*Csernák Ákos