Dogville: A menedék
(Dogville, 2003)
Társadalmi körkép 9+1 fejezetben
(Dogville, 2003)
Társadalmi körkép 9+1 fejezetben
Nagy U betű jelenik meg a képernyőn, előtte a szöveg: „A Dogville című film elbeszélve kilenc fejezetben és egy előszóban”. A mű néhány kritikusa már az első mondatnál felhúzza szemöldökét, kérdőjellel megtoldva a film szócskát - szerintem alaptalanul. A dán filmes egyéniség, Lars von Trier bizonyítja, hogy egy XXI. századi mozgóképhez nincs szükség számítógépes animációk sorára, nem lételem a kifejező képi világ. S ha ez morbid kijelentésnek hangzik is, a Dogville mindenképpen a fent elhangzottak bizonyítéka. A díszlettelen, halott miliő rendkívül szokatlan környezetet teremt, de ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a film a belső, társadalmi értékekre koncentrálhasson. Ezen felül hogy A menedék képi világa miért nélkülöz mindenféle realitást, miért egy óriási, egyhangú stúdióban készült, díszlettelenül, színpadszerűen megrendezve, arra a válasz egy része Trier múltjában keresendő.
Az Arany Pálma-díjas dán rendező 1995-ben jelentette be Thomas Vinterberg kíséretében a Dogma95 csoport létrejöttét, melynek tagjai tulajdonképpen megvetették a hatásvadász művészfilm-próbálkozásokat, s átértelmezték a film formaiságát. Ennek értelmében tíz alapvető szabályt fektettek le a filmkészítéssel kapcsolatban: az ilyen műveket többek között kizárólag kézi kamerával lehet forgatni, a szűrők használatát megtiltották, mi több, a készítők nevének feltüntetését is elutasították. Trier célja gyakorlatilag az volt, hogy felesleges művészkedéstől mentesen, a valóságot örökítse meg műveiben.
Mindez tökéletesen kirajzolódik Vinterberg egyik zseniális filmjében, a Születésnapban. Viszont 2003-ra Lars von Trier saját szabályait felrúgva megalkotta a Dogville-t, mely csak nyomokban követi a csoport szabályait.
Ez persze nem azt jelenti, hogy A menedék nem lenne egyedi és újító. A kifejezetten lassú, maratoni hosszúságú, három órás mű a szabályok nélkülözése ellenére minden szempontból megfelel Trier céljainak: 2003-ban öncélú művészkedéstől mentes, a kiábrándító igazságot feltáró mestermű született.
Minek az igazsága? A társadalomé. S ha bár a történet valamikor a húszas években játszódik, alapértékeit a mai társadalmi berendezkedés adja. Mikor a fiatal Grace (Nicole Kidman élete egyik, ha nem a legkiforrottabb alakítását nyújtja) egy sereg gengsztertől menekülve Dogville-ben köt ki, alkut köt a falu népességével: két hetet kap a lakosoktól, hogy meghúzza magát, s megpróbáljon beilleszkedni a kis közösségbe. A történet mindössze 15-17 karaktert vázol fel, s Trier bennük fejti ki a társadalomról alkotott véleményét - metszőn, ellentmondást nem tűrőn. Az Isten háta mögötti kis falvacska lakói egytől egyig kiemelkedően fontos személyeknek hiszik magukat, s úgy gondolják, nélkülük kevesebb volna a világ, holott egy ilyen konvencionális, zárt közösségben lehetetlen a kitűnés. Dogville-ben mindenki egyenrangú, mindenki ismeri a másik gyenge pontjait, s nem is fél kihasználni azt. Azonban mikor megérkezik a vadidegen Grace, Dogville népessége megszelídül, magára rántja előbb közönyös, majd befogadó álarcát, alattomosan közeledik a lány felé. A lakosság eleinte tartózkodóan próbálja megfejteni, kiismerni gyenge pontjait, akár az aljas s elvetemült állat, mely már karmait élesíti a döfésekre. A lány tulajdonképpen a változás szelét hozza, s egyben kihívást is jelent: a zárt közösségnek bizonyítania kell, hogy képes a befogadásra, Grace-nek pedig azt, hogy képes beilleszkedni. Ajánlatot kötnek egymással, kezet ráz az ördög az ördöggel.
Lars von Trier fő fegyvere azonban az, hogy senkit sem próbál ártatlannak és példaértékűnek bemutatni. Grace ugyanolyan gyenge lábakon áll, mint a többi lakos, s a rendező kiválóan érvel amellett, hogy Dogville lakossága miért emészti fel a lányt szemrebbenés nélkül: Grace túlságosan is alázatos, gyengének és túlontúl tisztelettudónak mutatkozik, s ez az ő veszte: a megfutamodás jelére kap vérszagot a népesség. Az alkotó Grace-t nem feltétlenül angyalnak állítja be, így a film máris mentesül az ócska sallangoktól, mely a nép közül felemelkedő ártatlanságot megtestesítő személyről szól: itt mindenki egy romlott szinten áll, de épp ettől válik az alkotás végtelenül életszerűvé. Nincsenek kiváltságok, csak egymás büntetése és eltiprása. Akár a valóságban.
A Dogville azonban nem csak társadalomábrázolás terén érdemel csillagos ötöst. Legnagyobb erénye egy olyan motívum, melyet sok művészeti alkotás próbál természetesen megörökíteni, nagy részük mégis mesterkéltségbe fullad. Ezek a megismerkedés, az első találkozás pillanatai, a beilleszkedés folyamata, valamint a kitaszítás kínzó, zavarba ejtő mozzanatai. Innentől akár ironikusan is tekinthetünk a csupasz, megrendezett környezetre: Trier a megmunkált, ember alkotta stúdiót állítja kontrasztba az emberi kapcsolatok kiforrásának spontán, őszinte részleteivel, mely mindenféle megmunkáltságtól mentes. Nem érezni a forgatókönyv szagát, megrendezettségnek ilyen téren nyoma sincs, s ebben rejlik Trier igazi ereje, s ez koronázza meg magát a filmet is.
A Dogville-t akár egy nyomasztóan nagyszerű társadalmi vizsgálódásnak is felfoghatjuk, egy kíméletlenül provokatív kritikának, mely minden ízében kőkeményen ostorozza az erkölcstelen hozzáállást s annak minden követőjét. Példaértékű, de ami még fontosabb, reális és kiforrott gondolatokat támaszt a társadalom problémáiról, embertípusairól, hazugságról, megkülönböztetésről és egyszerűen magáról az emberről. Trier mindössze elemzi a társadalmat, s mindezt mesteri szinten űzi. Jó azonban tudni, hogy a dán művészúr alkotása egy percig sem hat öncélúnak: hatásvadászat nélkül teljesíti, amire egy ilyen óriási film hivatott: nem csak súlyos erkölcsi problémákat vet fel mindenféle kliséktől mentesen, de mindamellett, hogy lesújtó kritikával él a társadalommal szemben, az emberi gyarlóságot szemléltetve tükröt állít közönsége elé, s így a változás lehetőségét is magában hordozza. Mi, nézők pedig fülig vörösödve ismerünk önmagunkra (a részletes karakterábrázolásnak köszönhetően ugyanis garantáltan mindenki felfedezi filmbéli, zavarba ejtő megfelelőjét), a vége-főcím lefutása után pedig mindössze saját önkritikánkon múlik, hogy képesek vagyunk-e egy más emberként felkelni kényelmes fotelünkből.
100%Az Arany Pálma-díjas dán rendező 1995-ben jelentette be Thomas Vinterberg kíséretében a Dogma95 csoport létrejöttét, melynek tagjai tulajdonképpen megvetették a hatásvadász művészfilm-próbálkozásokat, s átértelmezték a film formaiságát. Ennek értelmében tíz alapvető szabályt fektettek le a filmkészítéssel kapcsolatban: az ilyen műveket többek között kizárólag kézi kamerával lehet forgatni, a szűrők használatát megtiltották, mi több, a készítők nevének feltüntetését is elutasították. Trier célja gyakorlatilag az volt, hogy felesleges művészkedéstől mentesen, a valóságot örökítse meg műveiben.
Mindez tökéletesen kirajzolódik Vinterberg egyik zseniális filmjében, a Születésnapban. Viszont 2003-ra Lars von Trier saját szabályait felrúgva megalkotta a Dogville-t, mely csak nyomokban követi a csoport szabályait.
Ez persze nem azt jelenti, hogy A menedék nem lenne egyedi és újító. A kifejezetten lassú, maratoni hosszúságú, három órás mű a szabályok nélkülözése ellenére minden szempontból megfelel Trier céljainak: 2003-ban öncélú művészkedéstől mentes, a kiábrándító igazságot feltáró mestermű született.
Minek az igazsága? A társadalomé. S ha bár a történet valamikor a húszas években játszódik, alapértékeit a mai társadalmi berendezkedés adja. Mikor a fiatal Grace (Nicole Kidman élete egyik, ha nem a legkiforrottabb alakítását nyújtja) egy sereg gengsztertől menekülve Dogville-ben köt ki, alkut köt a falu népességével: két hetet kap a lakosoktól, hogy meghúzza magát, s megpróbáljon beilleszkedni a kis közösségbe. A történet mindössze 15-17 karaktert vázol fel, s Trier bennük fejti ki a társadalomról alkotott véleményét - metszőn, ellentmondást nem tűrőn. Az Isten háta mögötti kis falvacska lakói egytől egyig kiemelkedően fontos személyeknek hiszik magukat, s úgy gondolják, nélkülük kevesebb volna a világ, holott egy ilyen konvencionális, zárt közösségben lehetetlen a kitűnés. Dogville-ben mindenki egyenrangú, mindenki ismeri a másik gyenge pontjait, s nem is fél kihasználni azt. Azonban mikor megérkezik a vadidegen Grace, Dogville népessége megszelídül, magára rántja előbb közönyös, majd befogadó álarcát, alattomosan közeledik a lány felé. A lakosság eleinte tartózkodóan próbálja megfejteni, kiismerni gyenge pontjait, akár az aljas s elvetemült állat, mely már karmait élesíti a döfésekre. A lány tulajdonképpen a változás szelét hozza, s egyben kihívást is jelent: a zárt közösségnek bizonyítania kell, hogy képes a befogadásra, Grace-nek pedig azt, hogy képes beilleszkedni. Ajánlatot kötnek egymással, kezet ráz az ördög az ördöggel.
Lars von Trier fő fegyvere azonban az, hogy senkit sem próbál ártatlannak és példaértékűnek bemutatni. Grace ugyanolyan gyenge lábakon áll, mint a többi lakos, s a rendező kiválóan érvel amellett, hogy Dogville lakossága miért emészti fel a lányt szemrebbenés nélkül: Grace túlságosan is alázatos, gyengének és túlontúl tisztelettudónak mutatkozik, s ez az ő veszte: a megfutamodás jelére kap vérszagot a népesség. Az alkotó Grace-t nem feltétlenül angyalnak állítja be, így a film máris mentesül az ócska sallangoktól, mely a nép közül felemelkedő ártatlanságot megtestesítő személyről szól: itt mindenki egy romlott szinten áll, de épp ettől válik az alkotás végtelenül életszerűvé. Nincsenek kiváltságok, csak egymás büntetése és eltiprása. Akár a valóságban.
A Dogville azonban nem csak társadalomábrázolás terén érdemel csillagos ötöst. Legnagyobb erénye egy olyan motívum, melyet sok művészeti alkotás próbál természetesen megörökíteni, nagy részük mégis mesterkéltségbe fullad. Ezek a megismerkedés, az első találkozás pillanatai, a beilleszkedés folyamata, valamint a kitaszítás kínzó, zavarba ejtő mozzanatai. Innentől akár ironikusan is tekinthetünk a csupasz, megrendezett környezetre: Trier a megmunkált, ember alkotta stúdiót állítja kontrasztba az emberi kapcsolatok kiforrásának spontán, őszinte részleteivel, mely mindenféle megmunkáltságtól mentes. Nem érezni a forgatókönyv szagát, megrendezettségnek ilyen téren nyoma sincs, s ebben rejlik Trier igazi ereje, s ez koronázza meg magát a filmet is.
A Dogville-t akár egy nyomasztóan nagyszerű társadalmi vizsgálódásnak is felfoghatjuk, egy kíméletlenül provokatív kritikának, mely minden ízében kőkeményen ostorozza az erkölcstelen hozzáállást s annak minden követőjét. Példaértékű, de ami még fontosabb, reális és kiforrott gondolatokat támaszt a társadalom problémáiról, embertípusairól, hazugságról, megkülönböztetésről és egyszerűen magáról az emberről. Trier mindössze elemzi a társadalmat, s mindezt mesteri szinten űzi. Jó azonban tudni, hogy a dán művészúr alkotása egy percig sem hat öncélúnak: hatásvadászat nélkül teljesíti, amire egy ilyen óriási film hivatott: nem csak súlyos erkölcsi problémákat vet fel mindenféle kliséktől mentesen, de mindamellett, hogy lesújtó kritikával él a társadalommal szemben, az emberi gyarlóságot szemléltetve tükröt állít közönsége elé, s így a változás lehetőségét is magában hordozza. Mi, nézők pedig fülig vörösödve ismerünk önmagunkra (a részletes karakterábrázolásnak köszönhetően ugyanis garantáltan mindenki felfedezi filmbéli, zavarba ejtő megfelelőjét), a vége-főcím lefutása után pedig mindössze saját önkritikánkon múlik, hogy képesek vagyunk-e egy más emberként felkelni kényelmes fotelünkből.
*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment