Vakító fehérség

(Whiteout, 2009)

Álakció a Barátok Közt Tildájával

És nagyjából el is mondtam mindent a filmről. Ugyanis a szót szaporítani arról, amiről két bekezdésnél többet írni feleslegesebb mint Kate Beckinsale tehetségében hinni, nem kifejezetten szükségszerű. Talán más volna a felállás, ha maga a film volna szükségszerű, vagy legalább megpróbálná elhitetni velünk, nézőkkel, hogy nekünk, nézőknek készült, céllal és értelemmel felvértezve. Remélhetőleg kellően elrettentő a tény, miszerint a film 2002 óta várt elkészültére, a rengeteg premier-tologatások pedig egyértelműen jelezték, hogy ezzel a művel valami nincs rendben (aki hasonlóan zord körülmények között készült produkciókat keres, az járjon utána a Case 39-nek!).

Ugorjunk át azon, hogy a Warner Brothers logója után két másodperccel megbizonyosodhatunk a rémes számítógépes effektusokról, és az unalom elkerülése érdekében már a film első 5 percében Kate Beckinsale csodás idomaiban gyönyörködhetünk, amiből minden bizonnyal több akad, mint tehetségéből. Azon viszont már nem biztos, hogy könnyen túltehetjük magunkat, hogy egy viszonylag érdekes és filmre vitelre érdemes alapötletből mit hozott össze a Tolvajtempót és a Kardhalt jegyző Dominic Sena. Amint a filmismertetőből kiderül, az Antarktisz területén bekövetkezik a legelső gyilkosság - éppen a féléves éjszaka beálltakor. Ha mindez nem csak az én fantáziámat indította be, akkor lerántom a leplet arról, hogy a féléves éjszaka a film utolsó harmadában rendelkezik funkcióval, és az időtlen sötétség érzetét képtelenek voltak átemelni és hűen bemutatni nekünk. Érdekes továbbá, hogy a film krimi-thriller műfaja ellenére ennyire érdektelen gyilkosságot és nyomozást 2009-ben nem sokat láthattunk. Ehhez persze bőszen hozzájárul a Spirit - A sikító város feleslegesen vergődő Gabriel Macht-je, aki ezúttal mintha nyíltan vállalná színészi kvalitását, meg sem erőlteti magát, hogy nyújtson valamit.

Kate Beckinsale jelenléte egyedül a zuhanyjelenete során nyer értelmet

A kevés érdemes vonatkozások egyike a mindig remek Tom Skerrit, az alig látható szép táj, és a tudat, hogy alig több mint másfél órás produkcióval van dolgunk, amit két nap alatt egy az egyben könnyedén elfelejthetünk. Ez valamelyest kivédi a hangulat és a rendezés teljes hiányát, a történet buktatóit, de a kihagyott lehetőségekkel nehéz kibékülni. Az talán segít, hogy 2009-ben nem szenvedtünk hiányt akciófilmekben, s a Vakító fehérséggel megszületett a mozi, amit nyugodt szívvel hagyhat ki minden jóérzésű filmrajongó.

45%

*Csernák Ákos