Funny Games U.S. (2007)

"Miért csinálják ezt?"..."Miért ne?"

Ez a Michael Haneke tud valamit! Az eredeti, 1997-es változatot nem láttam, viszont a 10 évvel későbbi változat annyira kifinomult, precíz, halálos, hogy a '97-es verziót már el sem tudom képzelni...

Haneke egyébként állítólag kockáról kockára ugyanazt a filmet forgatta le tavaly, mint anno., csak itt éppen nagyobb nevekkel. Naomi Watts zseniális, de ezt már megszokhattuk, Tim Roth kiugróan remek, Michael Pitt könyörtelen játéka pedig vérfagyasztó.

A történet egyszerűen felvázol egy szünidei tóparti idillt, amelyet megzavar két fiatal fehérruhás csákó. "Megzavar?" Rossz szó...

Elképzeléseim szerint Haneke minden kis képkockáját megtervezte a Funny games-nek, és közben azt is elérte, hogy minden egyes képkocka az ördögöt hordozza magában.
Gyakorlatilag a 11. perctől közel két órán keresztül vert a szívem; pedig vért alig látunk, csakúgy mint erőszakot - utóbbira még később kitérek. Viszont ahogy megjelenik a két úriember, onnantól kezdve felborul a film elején kb. fél perc leforgása alatt bemutatott családi idill: a fiatalemberek először számomra idétlen kisgyerek-szinten álltak: udvariatlan, követelőző, kissé nevetséges figurák. Aztán percek alatt rá kell ébrednünk, hogy vége a harmóniának: rettegés és tömény izgalom sora vár minket.


Az infantilis, határokat nem ismerő, követelőző, de udvarias tojásos és golflabdás jelenet olyan alapot ad a filmnek, ami nélkül semmit nem érne az egész. Na és a srácok.. Döbbenetes, hogy kezelik a dolgokat.. A leghorrorsztikusabb valóban a fiatalok hozzáállása, gyerekessége, számukra ez tényleg csak vicces játék.

A film fő mozgatórugója a kamerakezelés, illetve a színészek közvetlensége. Formabontó, hogy erőszak bőven akad a filmben, abból azonban nem sokat látunk. Félelmetes, ahogyan a legmegrázóbb hangoknál a kamera egy helyben áll, nem mozdul, mi pedig legszívesebben továbbtolnánk a kamera-sínt, hogy láthassuk az eseményeket. Rendkívül újító fogás ez (illetve '97-ben volt az), hiszen egyrészt mesterien tartja fenn a néző érdeklődését, másrészt a durvább események nem-mutatása jóvoltából a film teljesen kilóg a mai sablon-thrillerek/horrorok kategóriájából, és visszatér a szó szerint thrillernek nevezett kategóriához. Az pedig, hogy a színész egyes jelenetekben a kamerába beszél, azaz a nézőnek mondja néhány jelenetben a mondanivalóját, különös kontaktust teremt a történet és a néző között. Magyarul: operatőri munka és a rendező fogásai előtt le a kalappal.

Másik nagy érdem a színészek játéka és a karakterek. Naomi Watts-ról nem kívánok írni. Pont. Ő kész. Van, imádjuk őt, meghajlunk előtte.
Amit a két úriember leművelt, az egyszerűen botrányosan jó: a karaktereik könnyedén fogják fel a gyilkolást és kegyetlenséget, számukra ez amolyan mindennapos dolog. Tulajdonképpen sokkal fontosabb, hogy együnk egy falatot, lássuk a sportot a TV-ben, stb. És ahogy ezeket a karaktereket megtestesítik a fiatal színészek, valami frenetikus.

Dicséretes fogás még az értékrendek felállítása. Manapság már furcsa, és vicces elvárni egy vérbeli thriller-től, hogy mondanivalóval szolgáltasson, itt a karakterek köré szerveződött értékrendszer azonban mégis tanulságként vehető fel. Minden karakterről van pozitív és egyben negatív véleményünk is. Bizony, még Killer urakról is.

Maga a történet: lehengerlő, ahogy kitör a sablon-alaptörténetből. Hiszen nem egyszer láttuk már, ahogy egy idilli családot szétrobbant a terror néhány elmeháborodott kamasz miatt. Valóban van egy vontatottabb 5 perc, a mobiltelefonos rész, mely számomra teljesen érthetetlenül került a filmbe, de hát ez van. Azonban a film végi távirányítós jelenet (mely egyben tovább növeli a film - néző kapcsolatot, másrészt Haneke görbetükreként operál a sablonthrillerekkel szemben) megkoronázza a filmet.

Szóval egy mindennapi történet köntösébe öltöztetett remekműről van szó, mely minden percében leköt, zseniális módon adagolja az adrenalint gyakorlatilag a film elejétől a legvégéig a rendkívül hatásos módon.
90%

*Csernák Ákos