Harry Potter és a Félvér herceg
(Harry Potter and the Half-Blood Prince, 2009)

Yates "mágiája" egy világot rombol le

A Harry Potter könyv- és filmsorozat fogalom. Évtizedünk talán legjelentősebb könyvsorozata, a filmstúdiók anyagi biztonsága, és milliók szívügye. A hatodik rész megtekintése után a rajongók többsége már nem abban a bűvkörben él, hogy a sorozat lezáró, hetedik részével megszakad majd valami, lezárul egy szép korszak. Nem. Azért kell imádkoznunk, hogy David Yates ne tegye tönkre még jobban azt, amit Chris Columbus, Alfonso Cuarón és persze J. K. Rowling felépített. A filmsorozat hatodik része egy töréspont a franchise-ben: a színvonal pedig nem a jó irány felé tendál.

Cikkem központi témája ezúttal a rendező személye, David Yates, és az a szerencsétlen folyamat, melynek során valakinek megfordult a fejében az, hogy Yates urat kellene a rendezői székbe ültetni.
A sorozat igen ígéretesen indult 2001-ben: Chris Columbus az első és a második részt vezényelte le szinte hibátlanul. Filmjeit a rossz nyelvek szerint infantilizmus jellemzi. Én úgy fogalmaznék, hogy megtalálta azt a vonalat, melyen Rowling is indult: egy mágikus, csalogató világ, melybe belépve minden kisgyerek elhiszi, hogy egyszer ő is varázsló lehet. A könyvsorozat azonban nem sokáig maradt a gyermekded történetvonalon: egyre inkább előtérbe került a sötétség, a jó és a rossz elhatalmasodó harca: a feszültebb világ fölött sötét felhők jelezték, hogy Columbus nem maradhat egy könnyed családi mozi szintjén. Így került a harmadik rész rendezői székébe Az ember gyermeke zseniális direktora, Alfonso Cuarón, akit sajnos túlságosan hamar eresztettek szélnek: a negyedik epizódot Mike Newell vezényelte le, a végtermék pedig valami rettenet lett. Így került a stafétabot az 5. részben David Yates-hez, s a film akkori sikernek bizonyult, hogy - mint utólag kiderült - Yates viszi végig az egész szériát.

Nagyon rossz érzés kimondani, hogy a legújabb Potter-film a rendezőn bukott el úgy, ahogy van. Írom mindezt túlzás nélkül. Hisz a színészi a játék teljesen rendben van (az idősebb színészek, mint Maggie Smith, Alan Rickman és Michael Gambon brillíroznak), a filmzene ügyes kiegészítő munka, a technikai vonal pedig Oscar-díjakért kiált. Az operatőri munka, a vágások, hangok tökéletesen jellemzik, milyen úton jár 2009-ben a filmgyártás. A mozi egyik, ha nem legerősebb eleméért pedig a vizuális effektusok gárdájának kell nagy köszönetet mondanunk, hisz egészen megdöbbentő látványvilág tárul a néző szeme elé. Ez az első film, melynél szívesen mondom ki a CGI-re, hogy döbbenetes, hibátlan, feledhetetlen. Egyes jelenetek arcszaggató látványvilágukkal szó szerint vizuális orgiát teremtenek. Jó lenne minél több ilyen színvonalú számítógépes munkát látni, és kevesebb G. I. Joe-szintűt, melynek CGI-je már megjelenése idején is egy vicc volt.

Páratlan látványvilág tárul a nézők elé

Szívesebben regélnék még a film rengeteg pozitívumáról, s az, hogy a szidás több, ne jelentse azt, hogy A félvér herceget rossz filmnek gondolnám. Azonban David Yates-nek szentelni kell pár külön bekezdést, s elsuttogni egy imasorozatot, mely remélem, felvilágosítja őt arról, hogy mit is jelent filmet rendezni. Ugyanis tökéletesen eltalálta és sikerrel be is mutatta, hogy mit nem jelent.
A sorozat hatodik könyvének főbb jellemzői a gonoszság, a félelem, a krízis, a sötétség. Mindezt Yates leegyszerűsítette sötétségre. Csak abba a nevetséges hibába esett, hogy elhitte: a film sötét színvilága képes lesz megteremteni a baljós légkört. A félvér herceg már-már zavaróan fakó, tónustalan és sötét színekkel operál, és valóban leírni is röhej, hogy minderről Yates elhitte, hogy ez majd hatásos lesz. Nem, ez nem hatásos. Ez már átcsap öncélúságba, mert bár képi világban megjeleníti az ideális hangulatot, a többi elemben képtelen mindezt elkövetni.
Képtelen továbbá élettel feltölteni a forgatókönyvet és színészvezetését is fanyar mosollyal illetném. Daniel Radcliffe szavai sokszor annyira hitelesek, mint Kristen Stewart nyöszörgése az Alkonyatban, csakhogy Radcliffe-ről már a korábbi részekben bebizonyosodott, hogy képes az actori munkára. David Yates pedig csapong, nem tudja, hol a helye, és nem tudja, milyen utasításokat kellene adnia színészeinek.

Nem csak a képi világot jellemzi fakóság

Yates munkája továbbá azt is tanusítja, hogy nem tud komplex világokat vászonra álmodni. Mivel én már kiestem a Harry Potter-miliőből, az első fél órában nagyon kényelmetlen volt nézni a filmet, s nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy megtaláljam benne a helyem. Yates ugyanis nem határozott meg egy egységes légkört, amibe azonnal belerázódhatna az ember, s egyenesen elutasítja azon nézőket, akik nem két nappal a film megtekintése előtt olvasták el a kötetet, vagy nézték újra az eddigi epizódokat.
A legrosszabb az egészben az, hogy Yates nem tudta drámai súllyal feltölteni moziját. Hiányzik a hatás, létfontosságú jeleneteket nem sikerült megfelelően levezényelni: a Dumbledore sorsában fontos szerepet játszó barlang-jelenetnek nincs valódi súlya; az azt követő eseményekből hiányzik a krízis. A rendezői hibákat betetőzendő, az egyébként is félig sikerült miliőből hiányzik a válság, a veszteségtudat. A halálnak nincs tétje. David Yates pedig nem olyan kaliberű rendező, hogy egy megüresedett szék felvételével megalkossa a pótolhatatlan űr érzetét a szereplőkben és a nézőkben.
Yates itteni munkája teljes melléfogás. Alkotását bizonytalanság lengi be, nem képes felénk érzéseket közvetíteni, mindössze egyvalamit tud hatásosan belénk sulykolni ebben a két és fél órában: nagyon nagy kár, hogy a maradék Harry Potter-filmeket is ő rendezi majd.

65%