A fehér szalag
(Das weisse Band, 2009)
Csend
(Das weisse Band, 2009)
Csend
Michael Haneke új, díjak sorát elnyerő drámájában egy német falu I. Világháború előtti időszakát meséli el fekete-fehérben.
Nem véletlen a színtelenséghez való folyamodás: Haneke világában minden sivár, kong az ürességtől és a csendtől. A karakterek gyűlöletesen egyoldalúak, cselekvésképtelenek, s olyan taszító légkört építenek ki maguk körül, ami émelyítő undort vált ki a nézőből.
A történet 5-6 család életére fókuszál és a faluban végbemenő különös eseteken át jut el az I. Világháborúig. Gyilkosság, csonkítás, vész - az elkeseredett, kiüresedett ember egyetlen fennmaradt lehetősége.
Haneke filmjét remek társadalmi tanulmányként is felfoghatnánk, de mindez csakis a szereplők ránk gyakorolt hatásában fejezhető ki. Amint az előbb írtam: a falu népessége undorító. Szánalmasak, gyengék és alkalmatlanak az életre. Fojtogatóan üres világuk riasztó jele az ember teljes értékveszteségének. Döbbenetes, hogy ez a semmi, ez a megállt, elhalt világ mennyi undort válthat ki a nézőből. A fehér szalag nyomokban akár emlékeztethet a Dogville című filmre, de az ott élő bűnös emberek még ezekhez a nyomorultakhoz, a szó szerint nyomorultakhoz képest is értékesebbek. Az itt felsorakozó csonka emberek világtalanok, életük teljesen értelmetlen, létezésük abból áll, hogy ostoba célokat tűznek ki maguk elé, melyek által elhihetik, érnek valamit. Pedig nem. Ezeknek az embereknek az üressége okozza bűnösségüket. S hiába egy fehér szalag, a csillogó, tiszta hó, vagy a bérmálás szentsége: a semmi bűne nem mosható le.
A falu lakói nem néznek egymás szemébe, annyi öntudatuk van, hogy értelmezzék saját kiüresedett énjüket, de tenni érte nem tudnak vagy nem akarnak semmit. Személyiségük nincs, érzelmeik, érzéseik darabosak és foszlottak, szavuk hazug, tekintetükben valahol nagyon mélyen kong a hiány átka. Hiányoznak az egészséges kapcsolatok: minden mosoly, minden pillantás hazug jel egy olyan külvilágnak, mely saját hamisságának tudatában tűr, ámde mélyen forrong.
Brutális élmény végignézni a formaságok uralta világot. Végtelen tiszteletnek és egészségtelen tartózkodásnak örvend minden személy, de nem maguk miatt, hisz nincs énjük; mindösszesen így szólnak a "törvények", ez a rendszer, ez a formalitás: az egyén halála.
Erre a világra bontja ki Haneke a Világháború lehetőségét, s az összefüggés egyértelműen adott. Az elnyomott, elhalt érzések, a ki nem mondott szavak, az öröm, a hangulat betiltása olyan egysíkúságban fejtik ki eredményüket, mely a jellem teljes deformációjához vezet. A falu népe annyira arctalan, világtalan és egyszerű életforma, hogy életükben csak a bűn hozhat változatosságot. Ezért mennek végbe a csínytevések: az űrben a bűn élteti az életet. Az én elfojtásának, a a világ teljes leegyszerűsítésének eredménye a háború, mely - furcsa módon - az áldás: elhozza a változatosságot, színt visz az életbe és célt ad a céltalannak.
A sivár világban a felszínes célok nyújtják a menedéket
Haneke zseniális nyíltsággal és sokrétűséggel ragad meg egy ennyire egysíkú, unalmas dimenziót. Filmjében minden kép értéket hordoz magában; a fekete-fehér színválasztás ellentétekké szabja a semmit, és színt visz a színtelenségbe.
Az egyhangúságban, sivárságban elnyűtt jellemtelen emberekkel Haneke különös társadalmi képet alkot, melyben minden megvan, ami gyomorforgató, s így elrettentő példát statuálhat.
A film egyetlen jelenetében tör felszínre az őszinteség, s a húsba vágó szavak emlékeztetnek arra, hogy ennél a pokolnál minden csak jobb lehet.
85%
*Csernák Ákos
Nem véletlen a színtelenséghez való folyamodás: Haneke világában minden sivár, kong az ürességtől és a csendtől. A karakterek gyűlöletesen egyoldalúak, cselekvésképtelenek, s olyan taszító légkört építenek ki maguk körül, ami émelyítő undort vált ki a nézőből.
A történet 5-6 család életére fókuszál és a faluban végbemenő különös eseteken át jut el az I. Világháborúig. Gyilkosság, csonkítás, vész - az elkeseredett, kiüresedett ember egyetlen fennmaradt lehetősége.
Haneke filmjét remek társadalmi tanulmányként is felfoghatnánk, de mindez csakis a szereplők ránk gyakorolt hatásában fejezhető ki. Amint az előbb írtam: a falu népessége undorító. Szánalmasak, gyengék és alkalmatlanak az életre. Fojtogatóan üres világuk riasztó jele az ember teljes értékveszteségének. Döbbenetes, hogy ez a semmi, ez a megállt, elhalt világ mennyi undort válthat ki a nézőből. A fehér szalag nyomokban akár emlékeztethet a Dogville című filmre, de az ott élő bűnös emberek még ezekhez a nyomorultakhoz, a szó szerint nyomorultakhoz képest is értékesebbek. Az itt felsorakozó csonka emberek világtalanok, életük teljesen értelmetlen, létezésük abból áll, hogy ostoba célokat tűznek ki maguk elé, melyek által elhihetik, érnek valamit. Pedig nem. Ezeknek az embereknek az üressége okozza bűnösségüket. S hiába egy fehér szalag, a csillogó, tiszta hó, vagy a bérmálás szentsége: a semmi bűne nem mosható le.
A falu lakói nem néznek egymás szemébe, annyi öntudatuk van, hogy értelmezzék saját kiüresedett énjüket, de tenni érte nem tudnak vagy nem akarnak semmit. Személyiségük nincs, érzelmeik, érzéseik darabosak és foszlottak, szavuk hazug, tekintetükben valahol nagyon mélyen kong a hiány átka. Hiányoznak az egészséges kapcsolatok: minden mosoly, minden pillantás hazug jel egy olyan külvilágnak, mely saját hamisságának tudatában tűr, ámde mélyen forrong.
Brutális élmény végignézni a formaságok uralta világot. Végtelen tiszteletnek és egészségtelen tartózkodásnak örvend minden személy, de nem maguk miatt, hisz nincs énjük; mindösszesen így szólnak a "törvények", ez a rendszer, ez a formalitás: az egyén halála.
Erre a világra bontja ki Haneke a Világháború lehetőségét, s az összefüggés egyértelműen adott. Az elnyomott, elhalt érzések, a ki nem mondott szavak, az öröm, a hangulat betiltása olyan egysíkúságban fejtik ki eredményüket, mely a jellem teljes deformációjához vezet. A falu népe annyira arctalan, világtalan és egyszerű életforma, hogy életükben csak a bűn hozhat változatosságot. Ezért mennek végbe a csínytevések: az űrben a bűn élteti az életet. Az én elfojtásának, a a világ teljes leegyszerűsítésének eredménye a háború, mely - furcsa módon - az áldás: elhozza a változatosságot, színt visz az életbe és célt ad a céltalannak.
A sivár világban a felszínes célok nyújtják a menedéket Haneke zseniális nyíltsággal és sokrétűséggel ragad meg egy ennyire egysíkú, unalmas dimenziót. Filmjében minden kép értéket hordoz magában; a fekete-fehér színválasztás ellentétekké szabja a semmit, és színt visz a színtelenségbe.
Az egyhangúságban, sivárságban elnyűtt jellemtelen emberekkel Haneke különös társadalmi képet alkot, melyben minden megvan, ami gyomorforgató, s így elrettentő példát statuálhat.
A film egyetlen jelenetében tör felszínre az őszinteség, s a húsba vágó szavak emlékeztetnek arra, hogy ennél a pokolnál minden csak jobb lehet.
85%
*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment