Amerikai história X
(American History X, 1998)
A film, amiről jobb hallgatni

A világszerte ünnepelt kultfilmnek számító Tony Kaye-moziról talán tényleg érdemesebb hallgatni, ugyanis a mozi olyan erős és a mai napig napirenden lévő témákat feszeget, amiről mindenkinek megvan a saját kis véleménye (és ez így van rendjén), de a túlzott feszegetés inkább véget nem érő vitákat szít mint megállapodást - és végül is ezzel sincs baj, de úgy gondolom, (itt) jobb gyorsan túlesni az íráson, aztán lépni a következő filmre.

Miközben néztem, állandóan két végleten éreztem magam: utálom az egyik jelenetet, szeretem a másikat, a film első fele végtelenül taszít, a másik fele pedig olyan keményen és ridegen, melankolikusan tárgyal az Életről, amely örökérvényűen megérintett, és amiből etikett-könyvet kellene írni.

Leegyszerűsítve a sztori két testvérről szól, akik apjuk elvesztése után rasszistává és skinhead-é avanzsálva harcolnak a SAJÁT (és ez fontos!) igazságukért.

Gyakorlatilag ez a két óra az Élet végletein álló témakörökre, kérdésekre összpontosul: rasszizmusra, gyűlöletre, bálványimádásra és szeretetre. Én (hála az égnek) nem tudom elképzelni, velem mi történt volna, ha olyan élethelyzeteket éltem volna át, mint a két testvér a moziban. De lehet, hogy nem is akarom megtudni. A börtönből kiszabadult Derek relativizálódása rendkívül tetszett, és én úgy vettem észre, hogy több jelenet is (és így végül az egész film) erősen ellenzi a skinhead-ek látásmódját, eszméit, de ebbe már tényleg jobb nem belefolyni.

Ebben a filmben valószínűleg mindenki mást lát, de mindenki egyöntetűen érzi, hogy mennyire fontos mozi, mennyire szerves része a filmtörténetnek, és teljesen megérdemelten. Hogy kiből milyen gondolatokat, érzelmeket vált ki, az teljesen szubjektív. Én pedig szeretnék passzív maradni ebben, bár ez nemigen lehetséges. Maximum úgy, ahogy tegnap a megnézése után elhatároztam, hogy ezt a filmet soha többet nem nézem meg. Elég volt egyszer. Bőven.

A történet (a forgatókönyv) messze a hátán vitte ezt a két órát, de olyan zseniális színészek megemlítése már-már papírforma, mint Edward Norton, aki előbb hullák teteme felett diadalittasan mosolyog, majd később a saját rendszere ellen lázadva keresi az igazságot. Edward Furlong-ot én már filmben még nem is láttam, de itt rendkívül meggyőző volt minden tekintete, minden tette. Hiteles volt, akárcsak Beverly D'Angelo (Hair), aki háttérbe szorul, mégis iszonyúan életszagú játékkal örvendeztet meg.
Az operatőri munka, a képi világ szintén említésre méltó. És sajnos a filmzene is, ami szerintem rettenetes! Maga a film csak finoman emelkedett, ez a pompára hajtó és hatásvadász zene viszont emeli a giccset, és ez ront az összképen. Ráadásul néhány baljósló dallam előrevetíti az eseményeket. Kár érte.

Végső soron megemlítem még személyes kedvenc jelenetemet, ez pedig az az apró rész, amikor a két kistestvér a tengerparton önfeledten szaladozik. Zseniális percek! Megidézik azokat az életkorral egyre inkább kivesző pillanatokat, amelyeket minden ember visszaálmodik az életébe: azok a momentumok, amikor még bűn nélkül éltünk, és a világ bűneivel szemben is "védettek" voltunk. Amikor még kicsik voltunk és "tiszták".
75%

P.S.: A film alternatív befejezése pedig számomra iszonyúan illúzióromboló. Sajnálom. :(

*Csernák Ákos