Invázió
(The Invasion, 2007)
(Jó indulatú?) idegen erők szállják meg a Földet - hogy rendet tegyenek a fertőben.

Nicole Kidman nem túl szép éveket tudhat maga mögött. Legutóbb 2003-ban szerepelt a kritikailag is elismert Hideghegyben, de azóta szinte csak kritikai buktákban láthattuk őt. A Stepfordi feleségek szégyen volt, a Születésért rengetegen támadták Nicole-t, amiért egy gyerek színésszel egy fürdőkádban fürdött (gondolom, a szóban forgó Cameron Bright már kevésbé ellenkezett – megértem), a Földre szállt boszorkány pedig olyan fekete pontnak számít filmográfiájában, amit valószínűleg nem heverünk ki egyhamar. De ő sem! 2007-ben három filmjéből kettőt abszolút földbe tiportak a kritikák: egyik volt Az arany iránytű (nálam 70%), ami valószínűleg több figyelmet kapott volna, ha nem a huszonhatodik fantáziafilmként készül el a Harry Potter óta. Másik anyagi és kritikusi buktája pedig jelen filmünk, az Invázió volt.

Még jó, hogy nem vagyunk kritikusok, és szerethetjük a filmjeit, mert bizony az Invázió remek film. Szám szerint már a jó sokadik Testrablók támadása-feldolgozásról van szó. Amerikában többnyire ezért ítélték el tavaly augusztusban a mozit – akkor még nem látták az X-Akták második részét, ami néző és kritikus által egyöntetűen horribilisan rossz mozi volt.
Ellenben az Invázióval, ami nem csak izgalmas pillanatokat tartogat, de bizony még akár mélyebb gondolatokat is találhat benne a néző.

Az alaptörténet egy washingtoni pszichiáter (Kidman) köré épül, aki egyik barátjával (Daniel Craig) felfedezi, hogy a közelmúltban történt űrhajó-katasztrófával együtt a Földre idegen életformák érkeztek. Együtt próbálnak kimenekülni a washingtoni karanténból, és persze ők fedezik fel, hogy lehetne ellenszert készíteni a kórra.
Egyszerűen aki elkapja a fertőzést, az a következő alvása után (ilyenkor épül be a szervezetbe a kór) egész más emberként ébred: érzelmek nulla, monoton, lassú mozgás, és persze a fő cél: a még egészségesnek mondható emberek megfertőzése.

Nicole Kidman remekel, bár a fapofához nem kell különösebb tehetség, róla nem tudok rosszat mondani: kimérten, lassan bandukolni a fertő, az ellenség között – hát embert próbáló lehet. Ezt ő is átgondolhatta, mert jól alakítja a félelem fokán lévő embert. Én lehet, rohannék.
Daniel Craig mind Kidman mellett, mind pedig a sztoriban eltűnik. De amikor a vásznon van, akkor odateszi magát, és játszik.
Jeremy Northam még kiemelendő a szereplők közül, bár őt sajnos csak írásban lehet említeni, filmes szereplését nagyjából 10 perc alatt letudja.

Még meg kell említenem a képi világot és a zenét – egyik sem túl kiemelkedő, mind a helyén van, de semmi extra. Nem emiatt fogunk emlékezni a mozira.

Igazából számomra rendkívül pozitív csalódás volt a film, hiszen azon kívül, hogy tele van izgalmas jelenetekkel, sőt, néha a frász jött rám (pedig nem akármilyen horrorokon, thrillereken edződtem annak idején), még társadalomkritikával is operál a mozi, ami véglegesen kiemeli az egyszerű feldolgozás-halmazból.

És ha megnéztük a filmet, bizony elgondolkodunk a fő üzenetein: rossz világban élünk, ez tény. Naponta rengeteg haláleset, háború itt, háború ott, gazdasági válság, általános elégedetlenség, stb. Vajon mi emberek sosem leszünk képesek véglegesen megoldani az ilyen horderejű problémákat? Nem tudjuk feltakarítani a saját mocskunkat? A film szerint idézem: „ha így lenne, akkor az emberek megszűnnének embernek lenni”. Van benne valami. Elég pesszimista elképzelés, de van benne valami.

Ezen kívül még itt van a mai posztmodern társadalmunk: szalad az élet, rohanunk, elszaladunk egymás mellett, nem figyelünk oda egymásra, már a kisebb közösségekben is kezd meginogni a figyelmesség, azok az emberi tényezők, amik valamikor olyan jól hozzájárultak életünkhöz. Ez lenne az elvárosiasodás? És ezt a problémát megint csak nem tudjuk orvosolni? Katasztrófa, világválság, eddig nem tapasztalt események kellenek ahhoz, hogy ismét megtanuljunk összetartani és a másik emberre is figyelni?

Ezt már meghagyom a filmnézőknek: döntsétek el Ti eme mozi után, mi róla a személyes véleményetek.
Bizony kritika ide vagy oda, ez a film kiemelkedik az átlagból: a feszültségen kívül képes kicsit emberibb gondolatokkal is élni, és ez a mai felhozatalt tekintve igen ritka. Bár az eredeti Testrablók támadását nem láttam, de ha láttam volna, az Inváziót akkor sem ehhez hasonlítanám: ez így natúrban, önmagában jó, ahogy van!
80%

*Csernák Ákos