March 3, 2012

Bár legutóbb tavaly augusztusban érte az oldalt új bejegyzés, ami, akárhogy is számoljuk, több mint fél éve volt, a blog körüli csend nem annak tudható be, hogy nem láttam jó filmeket, hanem annak, hogy olyat nem láttam, amiről érdemes lett volna írni. Pedig közben lezajlott az Oscar-idény: túl vagyunk Az élet fáján - aminek nem, hogy posztokat, disszertációkat kéne szentelni -, A segítségen, Meryl Streep újabb tündöklésén, Lars von Trier depresszióba taszító drámáján, és A némafilmesen is, amiről süt a hetedik művészet tisztelete és szeretete. Nagy volumenű mozikba botlani tehát tavaly sem volt nehéz: meglepőbe annál inkább. Őszintén belefáradtam ebbe a sok díjhajhász alkotásba, amik biztosan bővelkednek értékekben, de mintha mind ugyanazokat a lehasznált életigazságokat próbálná letuszkolni az ember torkán, és az már régen rossz, mikor a filmnézőnek erőlködnie kell, hogy be ne sokalljon.
 A teljes csömörtől idén három film mentett meg: a Beszélnünk kell Kevinről, a Felettünk a Föld, végül a Pszichoszingli.


Pszichoszingli
(Young Adult, 2011)
Vannak, akik magányra születnek

Igen, a Pszichoszingli, amit már csak címéből ítélve is legfeljebb egy nyáresti szórakoztató csajvígjátéknak könyvelnénk el, a trailer-t, posztereket és Diablo Cody (Juno) forgatókönyvíró nevét elnézve pedig még annál is inkább. És nem is tévednénk.
Adott ugyanis egy harmincas éveiben járó, frissen elvált nagyvárosi bombanő és sikeres írónő, aki pont leszarja a világot maga körül, és eszébe ötlik, hogy visszaszerezné gimnáziumi pasiját, aki bár házas és a neje épp most kölykedzett le, de hát ez kit érdekel. Charlize Theron lubickol a szerepében, zseniális komikaként kisujjból hozza a felfuvalkodott, leszarom-kapszulákon nevelkedett Mavis Gary-t, flegma arckifejezései és tűpontos hanghordozása tényleg szórakoztat, konkrétan az izomgörcsöt okozó formában.
Mavis lerándul hát vidékre, és mintha újjáéledne a gimnáziumi hierarchia: ő maga mindenki irigyeltje, szépségkirálynő, hajkoronahercegnő és a többi; a benyali gimis csúnyalány huszonévvel később is benyali csúnyalány; a melegnek hitt kitaszított pedig továbbra is melegnek hitt kitaszított.
A rendező Jason Reitman pedig mindvégig ésszel és jó érzékkel humorizál, ezzel megtéve a Pszichoszinglit a Koszorúslányok mellett 2011 egyik legjobb vígjátékává.


Világos ugyanakkor, hogyha ez a mozi csak olyan lenne, mint a Koszorúslányok, akkor ahhoz hasonlóan erről sem írnék többszáz karakterben egy napos szombat délután.
Az igazság ugyanis az, hogy Mavis Gary-nek köze nincs a harmincas éveiben járó nagyvárosi bombanőhöz, aki pont leszarja a világot maga körül. Ráadásul nem is sikeres írónő, csak egy sikeres írónő szellemírója, olcsó replika. Mavis Gary sokkal inkább a negyedik x-hez közeledő kiégett, elunt magányos farkas, egy bestia, aki kongóan kiüresedett életébe sosem volt múltja kísértésével próbál tartalmat erőszakolni. Mavis Gary-nek valójában semmi sem fontosabb, mint a világ véleménye róla. Nem tud boldog lenni, mert az egész múltja és jelenje, gondolatai és érzelmei egy igaztalan, totális hazugsághegy: nem az önmagához való őszinteségen alapul, számára minden a külvilágnak van alárendelve. Olyan álságos ragadozó ő, akit mindannyian ismerünk. Távolról nézve roppant megtévesztő: gyönyörű, humorosan alázó, érdemes jó viszonyt ápolni vele; csak, ha közelítünk hozzá, látjuk meg a benne dúló anomáliát (ezen tulajdonságát emeli ki a főcím is, amiben egy szép emlékeket őrző magnókazetta szétbontott összetevőiről látunk szuperközeliket, kiemelve a tökéletlen részleteket). Charlize Theron pedig olyan mélyen gyökerező múltat mar bele karakterébe, hogy elejtett félmondataiból és hanghordozásából(!) az egész hús-vért lényt megismerjük minden magával cipelt tragédiájával együtt.

Mavis Gary savazó modora, cinizmusa eleinte számtalan helyzetkomikumot szállít, de a történet előrehaladtával hahotázásom helyét átvette a megvetésből, majd puszta sajnálatból fakadó, zavart hümmögés. Jason Reitman mozija először komédiából olvad át tragikomédiává, egy ponton túl pedig még ezen is túlmegy, olyan megdöbbenést és ürességérzetet hagyva maga mögött, amire sosem számítottam volna egy olyan mű esetében, ami Pszichoszingli névre hallgat. Ez a film túl sok ahhoz, hogy megmaradjon a puszta keserédes szórakoztatás szintjén. Megmar, felszánt, széttép, és erőlködés nélkül olyan letaglózó drámával és mondanivalóval képes felforgatni, ami épp elég ahhoz, hogy számomra elementáris, kendőzetlenül őszinte filmélménnyé avanzsáljon 2011 gondosan megmunkált manírfilmjei között.

Az itthoni megjelenés az év második felében várható.

90%
*Csernák Ákos

No comments:

Post a Comment