A fekete Dália
(The Black Dahlia, 2006)
Szóval így néz ki egy film noir?

Brian De Palma valahogy sosem volt túl népszerű Hollywood-ban: számos Arany-Málna jelöléssel „büszkélkedhet”, de elismerőbb díjról még csak nem is álmodhatott, pedig nem kevés már-már kultmozi fűződik a nevéhez: ilyen az Aki legyőzte Al Capone-t, vagy A sebhelyesarcú, a Femme Fatale, vagy akár egy King-adaptáció, a Carrie.
Én nem sok mozit ismerek tőle, és amiket láttam is, azokat sem zártam a szívembe, ahogy a legfrissebb műve, A fekete Dália sem lesz kedvencem.
Ebben a filmben valami mégis rettentően lenyűgözött, ízig-vérig magába szippantott.

Pedig a krimi, a nyomozós téma a vásznon nálam sosem működik jól: mire megjegyzem a hatszáz karakter nevét és arcát, és mire nagyjából azonosulok a filmmel, addigra már a vége-főcímnél járunk. Ezért is estem kétségbe egy kicsit A fekete Dália esetében, ugyanis az első percek után természetesen magamhoz híven rögtön elvesztettem a fonalat, és meg sem találtam. De nem is ez a lényege a filmnek.


Szerintem ez a nyomozós történetszál inkább csak egy körítésként operál a moziban, mert itt a hangsúly a mozi műfajára, a film noir-ra helyeződik, amihez hasonlót én még sosem láttam. Mármint eddig is ismertem a film noir-t mint műfajt, de legjobb tudomásom szerint ilyen típusú filmet egészen tegnapig nem láttam.

Ami A fekete Dáliában teljesen lenyűgözött, az a ’40-es évek Amerikájának megjelenítése. Egyszerűen a képernyőn életre kelt ez a korszak, ez a stílus, ez a kultúra, én pedig tátott szájjal és élvezettel merültem el benne. Persze eddig is volt fogalmam a ’40-es évekről, de ilyen mélyen és átfogóan még nem találkoztam vele. Ez a két órán át tartó miliő egy valódi időbeni utazás volt számomra, ez az izgalmas és varázslatos szellemiség, a bűn születésének albája, a fakó képek, az a jellegzetes zene mind-mind kiválóan megállta a helyét.

Ilyen még nem sokszor fordult velem elő, hogy a történet ellenére is szerettem egy filmet, mert itt bizony számomra tényleg semmi jelentősége nem volt az eseményeknek, inkább a hangulatra, na meg az egytől egyig zseniális színészekre koncentráltam.

Ott van rögtön Scarlett Johansson, egyébként kizárólag miatta néztem meg a filmet, és megérte – de utólag rájöttem, nem csak az ő húzóneve miatt volt érdemes a film mellett voksolnom. Pedig szexisen domborít és ügyesen formálja meg a titokzatos Kay Lake-t, ezt a naivan szexis és kissé „tudatlan” karaktert. Lényeg a lényeg, Scarlett nem csak jó bőr, de színészi vénája is van. Én pedig teljesen elfogult vagyok vele szemben.
A film főszereplőjét, Josh Hartnett-et eddig egy szinten kezeltem Ashton Kutcher-el, aki egy kitartott „médiaribanc” nulla tehetséggel. Most bebizonyosodott Hartnett-ről, hogy ő már valóban tehetséges: arcjátéka, minden rezdülése, beszéde meggyőzött arról, hogy Kutcher-el egy napon sem lehet említeni.
Végre fellélegeztem, amikor a negyvenedik percben megláttam Hilary Swank-et, aki bár rendkívüli színésznő, itt nem sokat nyújtott.
Aaron Eckhart pedig megdöbbentően vezényeli le a megszállott és már-már eszeveszett nyomozót, s persze az ő karakteréről is kiderül még egy s más. Őt sem tartottam eddig valami hatalmas kaliberű színésznek (látva az Ízlések és pofonok című semmiben), itt azért letett valamit az asztalra.

Külön bekezdést érdemel a fantasztikus operatőr, a magyar származású Zsigmond Vilmos, aki meghozta A fekete Dáliának az egyetlen jelentősebb jelölést: Oscar-jelölés a legjobb operatőrnek köszönhetően. Vilmos egyébként már kapott Oscar-t a Harmadik típusú találkozásokért és még néhány jelölést magáénak tudhat olyan kultfilmekben való részvételéért, mint például A szarvasvadász. Néhány technikai szempontból teljesen képtelen szcénát elragadóan fejelt meg a stílusjegyeivel.



Bár ez a zene egyáltalán nem az esetem, Mark Isham (Ütközések, Cserbenhagyás) dallamai makulátlanul idézték meg a ’40-es évekbeli atmoszférát.
Ahogy a képi világ is: ez a sárgás, kopár, fakó de meggyőző színi világ lenyűgöző volt.
Ráadásul ezek a páratlan kosztümök! Megint csak azzal tudok felhozakodni, hogy távol állnak tőlem, de itt mégis annyira passzolnak, annyira beleillenek, és annyit hozzáadnak a környezethez - hála az Oscar-os Jenny Beavan-nek!

Egyébként sok helyen láttam, hogy unalmasnak, életuntnak tartják a mozit: én egy percig sem unatkoztam rajta, inkább kimért és hátravetett tempójúnak nevezném - ráadásul direkt módon -, és úgy érzem, ez is csak a film noir felelevenítésének jegyében alakult így.

Szó, mi szó, A fekete Dália valósággal elkápráztatott. Elrepített egy kissé már távoli múltba, kiválóan idézte meg azokat a bizonyos korokat minden tekintetben. És bár a sztoriban találunk egyébként már sablonszámba menő csavart is, itt fel sem vettem ezeket, mert úgy gondolom, ez egyszerűen hozzátartozott a miliő hibátlan vászonra álmodásához.
Végre egy film, amit szeretek De Palmától.
Kivételes mozi, manapság igazi unikum, mely talán nem sokak számára lesz kedvenc mozi, mégis egy pompás időutazás a lehető legkorhűbben és legigényesebben levezényelve. Én mind a tíz ujjamat megnyaltam utána! Úgy érzem sikerült ráéreznem erre a különc de izgalmas stílusra. Azt hiszem, hogy ez már nagy szó. Köszönet érte De Palmának!

80%

*Csernák Ákos