A fekete Dália
(The Black Dahlia, 2006)
Szóval így néz ki egy film noir?
(The Black Dahlia, 2006)
Szóval így néz ki egy film noir?
Brian De Palma valahogy sosem volt túl népszerű Hollywood-ban: számos Arany-Málna jelöléssel „büszkélkedhet”, de elismerőbb díjról még csak nem is álmodhatott, pedig nem kevés már-már kultmozi fűződik a nevéhez: ilyen az Aki legyőzte Al Capone-t, vagy A sebhelyesarcú, a Femme Fatale, vagy akár egy King-adaptáció, a Carrie.
Én nem sok mozit ismerek tőle, és amiket láttam is, azokat sem zártam a szívembe, ahogy a legfrissebb műve, A fekete Dália sem lesz kedvencem.
Ebben a filmben valami mégis rettentően lenyűgözött, ízig-vérig magába szippantott.
Pedig a krimi, a nyomozós téma a vásznon nálam sosem működik jól: mire megjegyzem a hatszáz karakter nevét és arcát, és mire nagyjából azonosulok a filmmel, addigra már a vége-főcímnél járunk. Ezért is estem kétségbe egy kicsit A fekete Dália esetében, ugyanis az első percek után természetesen magamhoz híven rögtön elvesztettem a fonalat, és meg sem találtam. De nem is ez a lényege a filmnek.
Szerintem ez a nyomozós történetszál inkább csak egy körítésként operál a moziban, mert itt a hangsúly a mozi műfajára, a film noir-ra helyeződik, amihez hasonlót én még sosem láttam. Mármint eddig is ismertem a film noir-t mint műfajt, de legjobb tudomásom szerint ilyen típusú filmet egészen tegnapig nem láttam.
Ami A fekete Dáliában teljesen lenyűgözött, az a ’40-es évek Amerikájának megjelenítése. Egyszerűen a képernyőn életre kelt ez a korszak, ez a stílus, ez a kultúra, én pedig tátott szájjal és élvezettel merültem el benne. Persze eddig is volt fogalmam a ’40-es évekről, de ilyen mélyen és átfogóan még nem találkoztam vele. Ez a két órán át tartó miliő egy valódi időbeni utazás volt számomra, ez az izgalmas és varázslatos szellemiség, a bűn születésének albája, a fakó képek, az a jellegzetes zene mind-mind kiválóan megállta a helyét.
Ilyen még nem sokszor fordult velem elő, hogy a történet ellenére is szerettem egy filmet, mert itt bizony számomra tényleg semmi jelentősége nem volt az eseményeknek, inkább a hangulatra, na meg az egytől egyig zseniális színészekre koncentráltam.
Ott van rögtön Scarlett Johansson, egyébként kizárólag miatta néztem meg a filmet, és megérte – de utólag rájöttem, nem csak az ő húzóneve miatt volt érdemes a film mellett voksolnom. Pedig szexisen domborít és ügyesen formálja meg a titokzatos Kay Lake-t, ezt a naivan szexis és kissé „tudatlan” karaktert. Lényeg a lényeg, Scarlett nem csak jó bőr, de színészi vénája is van. Én pedig teljesen elfogult vagyok vele szemben.
A film főszereplőjét, Josh Hartnett-et eddig egy szinten kezeltem Ashton Kutcher-el, aki egy kitartott „médiaribanc” nulla tehetséggel. Most bebizonyosodott Hartnett-ről, hogy ő már valóban tehetséges: arcjátéka, minden rezdülése, beszéde meggyőzött arról, hogy Kutcher-el egy napon sem lehet említeni.
Végre fellélegeztem, amikor a negyvenedik percben megláttam Hilary Swank-et, aki bár rendkívüli színésznő, itt nem sokat nyújtott.
Aaron Eckhart pedig megdöbbentően vezényeli le a megszállott és már-már eszeveszett nyomozót, s persze az ő karakteréről is kiderül még egy s más. Őt sem tartottam eddig valami hatalmas kaliberű színésznek (látva az Ízlések és pofonok című semmiben), itt azért letett valamit az asztalra.
Külön bekezdést érdemel a fantasztikus operatőr, a magyar származású Zsigmond Vilmos, aki meghozta A fekete Dáliának az egyetlen jelentősebb jelölést: Oscar-jelölés a legjobb operatőrnek köszönhetően. Vilmos egyébként már kapott Oscar-t a Harmadik típusú találkozásokért és még néhány jelölést magáénak tudhat olyan kultfilmekben való részvételéért, mint például A szarvasvadász. Néhány technikai szempontból teljesen képtelen szcénát elragadóan fejelt meg a stílusjegyeivel.
Bár ez a zene egyáltalán nem az esetem, Mark Isham (Ütközések, Cserbenhagyás) dallamai makulátlanul idézték meg a ’40-es évekbeli atmoszférát.
Ahogy a képi világ is: ez a sárgás, kopár, fakó de meggyőző színi világ lenyűgöző volt.
Ráadásul ezek a páratlan kosztümök! Megint csak azzal tudok felhozakodni, hogy távol állnak tőlem, de itt mégis annyira passzolnak, annyira beleillenek, és annyit hozzáadnak a környezethez - hála az Oscar-os Jenny Beavan-nek!
Egyébként sok helyen láttam, hogy unalmasnak, életuntnak tartják a mozit: én egy percig sem unatkoztam rajta, inkább kimért és hátravetett tempójúnak nevezném - ráadásul direkt módon -, és úgy érzem, ez is csak a film noir felelevenítésének jegyében alakult így.
Szó, mi szó, A fekete Dália valósággal elkápráztatott. Elrepített egy kissé már távoli múltba, kiválóan idézte meg azokat a bizonyos korokat minden tekintetben. És bár a sztoriban találunk egyébként már sablonszámba menő csavart is, itt fel sem vettem ezeket, mert úgy gondolom, ez egyszerűen hozzátartozott a miliő hibátlan vászonra álmodásához.
Végre egy film, amit szeretek De Palmától.
Kivételes mozi, manapság igazi unikum, mely talán nem sokak számára lesz kedvenc mozi, mégis egy pompás időutazás a lehető legkorhűbben és legigényesebben levezényelve. Én mind a tíz ujjamat megnyaltam utána! Úgy érzem sikerült ráéreznem erre a különc de izgalmas stílusra. Azt hiszem, hogy ez már nagy szó. Köszönet érte De Palmának!
80%Én nem sok mozit ismerek tőle, és amiket láttam is, azokat sem zártam a szívembe, ahogy a legfrissebb műve, A fekete Dália sem lesz kedvencem.
Ebben a filmben valami mégis rettentően lenyűgözött, ízig-vérig magába szippantott.
Pedig a krimi, a nyomozós téma a vásznon nálam sosem működik jól: mire megjegyzem a hatszáz karakter nevét és arcát, és mire nagyjából azonosulok a filmmel, addigra már a vége-főcímnél járunk. Ezért is estem kétségbe egy kicsit A fekete Dália esetében, ugyanis az első percek után természetesen magamhoz híven rögtön elvesztettem a fonalat, és meg sem találtam. De nem is ez a lényege a filmnek.
Szerintem ez a nyomozós történetszál inkább csak egy körítésként operál a moziban, mert itt a hangsúly a mozi műfajára, a film noir-ra helyeződik, amihez hasonlót én még sosem láttam. Mármint eddig is ismertem a film noir-t mint műfajt, de legjobb tudomásom szerint ilyen típusú filmet egészen tegnapig nem láttam.
Ami A fekete Dáliában teljesen lenyűgözött, az a ’40-es évek Amerikájának megjelenítése. Egyszerűen a képernyőn életre kelt ez a korszak, ez a stílus, ez a kultúra, én pedig tátott szájjal és élvezettel merültem el benne. Persze eddig is volt fogalmam a ’40-es évekről, de ilyen mélyen és átfogóan még nem találkoztam vele. Ez a két órán át tartó miliő egy valódi időbeni utazás volt számomra, ez az izgalmas és varázslatos szellemiség, a bűn születésének albája, a fakó képek, az a jellegzetes zene mind-mind kiválóan megállta a helyét.
Ilyen még nem sokszor fordult velem elő, hogy a történet ellenére is szerettem egy filmet, mert itt bizony számomra tényleg semmi jelentősége nem volt az eseményeknek, inkább a hangulatra, na meg az egytől egyig zseniális színészekre koncentráltam.
Ott van rögtön Scarlett Johansson, egyébként kizárólag miatta néztem meg a filmet, és megérte – de utólag rájöttem, nem csak az ő húzóneve miatt volt érdemes a film mellett voksolnom. Pedig szexisen domborít és ügyesen formálja meg a titokzatos Kay Lake-t, ezt a naivan szexis és kissé „tudatlan” karaktert. Lényeg a lényeg, Scarlett nem csak jó bőr, de színészi vénája is van. Én pedig teljesen elfogult vagyok vele szemben.
A film főszereplőjét, Josh Hartnett-et eddig egy szinten kezeltem Ashton Kutcher-el, aki egy kitartott „médiaribanc” nulla tehetséggel. Most bebizonyosodott Hartnett-ről, hogy ő már valóban tehetséges: arcjátéka, minden rezdülése, beszéde meggyőzött arról, hogy Kutcher-el egy napon sem lehet említeni.
Végre fellélegeztem, amikor a negyvenedik percben megláttam Hilary Swank-et, aki bár rendkívüli színésznő, itt nem sokat nyújtott.Aaron Eckhart pedig megdöbbentően vezényeli le a megszállott és már-már eszeveszett nyomozót, s persze az ő karakteréről is kiderül még egy s más. Őt sem tartottam eddig valami hatalmas kaliberű színésznek (látva az Ízlések és pofonok című semmiben), itt azért letett valamit az asztalra.
Külön bekezdést érdemel a fantasztikus operatőr, a magyar származású Zsigmond Vilmos, aki meghozta A fekete Dáliának az egyetlen jelentősebb jelölést: Oscar-jelölés a legjobb operatőrnek köszönhetően. Vilmos egyébként már kapott Oscar-t a Harmadik típusú találkozásokért és még néhány jelölést magáénak tudhat olyan kultfilmekben való részvételéért, mint például A szarvasvadász. Néhány technikai szempontból teljesen képtelen szcénát elragadóan fejelt meg a stílusjegyeivel.
Bár ez a zene egyáltalán nem az esetem, Mark Isham (Ütközések, Cserbenhagyás) dallamai makulátlanul idézték meg a ’40-es évekbeli atmoszférát.
Ahogy a képi világ is: ez a sárgás, kopár, fakó de meggyőző színi világ lenyűgöző volt.
Ráadásul ezek a páratlan kosztümök! Megint csak azzal tudok felhozakodni, hogy távol állnak tőlem, de itt mégis annyira passzolnak, annyira beleillenek, és annyit hozzáadnak a környezethez - hála az Oscar-os Jenny Beavan-nek!
Egyébként sok helyen láttam, hogy unalmasnak, életuntnak tartják a mozit: én egy percig sem unatkoztam rajta, inkább kimért és hátravetett tempójúnak nevezném - ráadásul direkt módon -, és úgy érzem, ez is csak a film noir felelevenítésének jegyében alakult így.
Szó, mi szó, A fekete Dália valósággal elkápráztatott. Elrepített egy kissé már távoli múltba, kiválóan idézte meg azokat a bizonyos korokat minden tekintetben. És bár a sztoriban találunk egyébként már sablonszámba menő csavart is, itt fel sem vettem ezeket, mert úgy gondolom, ez egyszerűen hozzátartozott a miliő hibátlan vászonra álmodásához.
Végre egy film, amit szeretek De Palmától.
Kivételes mozi, manapság igazi unikum, mely talán nem sokak számára lesz kedvenc mozi, mégis egy pompás időutazás a lehető legkorhűbben és legigényesebben levezényelve. Én mind a tíz ujjamat megnyaltam utána! Úgy érzem sikerült ráéreznem erre a különc de izgalmas stílusra. Azt hiszem, hogy ez már nagy szó. Köszönet érte De Palmának!
*Csernák Ákos
