December 17, 2009

Ahol a vadak várnak
(Where the Wild Things Are, 2009)
Két lábbal a földön járni

Most, hogy az idei év számomra egyik legzseniálisabb filmjét elemzem ki, úgy döntöttem, a főhős Max-hez hasonlóan egy bejegyzés erejéig levetkőzöm a saját rendszer alapján kimódolt formaságokat. Ma nem hangzik el a teljes stáblista egekig magasztalása, nem fogok arról tanácskozni egymagamban, hogy a CGI mennyire állja meg a helyét manapság. Nem. Ez formaságokba oltott üresség. Ez a bejegyzés arról fog szólni, amiről az Ahol a vadak várnak is szól.


Előtört bennem a gyermeki énem. Betekintést nyertem egy olyan világba, mely sajnos már réges-rég megszakadt bennem, bennünk. De a mai napon bebizonyosodott, hogy csak megszakadt, nem tűnt el teljesen. Előcsalogatható, ismét átélhető, s most már azt is tudom, hogyan lehetséges mindez: el kell hajózni oda, ahol a vadak várnak.
El a lüktető világból, ahol megkapja az ember a kellő szeretet, s ő is megpróbálja saját botorságain túllépve visszasugározni ezt az érzést, de valami mégsem tökéletes. Félelem vesz körül. Annak a félelme, hogy a gyermekkor múlófélben van, vagy már el is múlt, mindenhol csak felnőttek vesznek körül, s az ember fulladozik: visszavágyik a múltba.
Meleg étel vár a konyhában, de mi elmenekülünk otthonról, bárhová, ahol nincsenek felnőttek, ahol nem kell a sznob szerepeket magunkra ölteni, egy szigetre, ahol azok a lelkek gyűlnek össze, melyek szintén attól rettegnek, hogy elmúlik az ártatlanság kora.
Ordibálás, kiabálás, rángatózás, futkározás, önfeledt szórakozás, ami szó szerint az önfeledtségből fakad – minden, ami nevetségessé tesz egy felnőttet. De nem ma, mert ma elutaztunk. A gyermeki lélek játszóterére. Ma megtehetjük mindezt, ösztönszerűen törhet belőlünk elő minden, ami meghatározott életünk első pár évében, s melyeket mára megtanultunk elnyomni magunkban. Ma játék van, boldogság, harmónia, s mindennek éltetője az, amit a felnőttek csak úgy hívnak: infantilizmus, hülyeség, elmebetegség.
De valahogy kezd összemosódni a két világ. Óhatatlanul átérződik a felnőttek világa, hiába ez az elhagyatott sziget, ahol kiélhetjük minden gyermeteg vágyunkat: van valami, ami ismételten szerepekbe, jobban mondva alkalmazkodásra kényszerít. Játszótársakkal, lelki társakkal élünk a szigeten, ahol megtörténik az, amit mindenki annyira próbál elkerülni: problémát okozunk, valami rosszat teszünk, mely ártalmat szül.
Felépítjük különálló világunk sajátos szabályait, annak reményében, hogy ezzel ott ragadhatunk, ahonnan indultunk. De nem működik, folyamatosan úton vagyunk, fejlődünk valamilyen irányba, elmozdul a személyiségünk, változik körülöttünk a világ és változik a belső énünk.
De az étel még mindig meleg.

És én óhatatlanul is könnyeimet nyeldesem. Nem azért, mert az átlagtól érzelmesebb jelenet következik a filmben, hanem mert érzem, érzékelem, hogy hamarosan véget ér a film. Sietnem kell, össze kell szednem magam, újra felöltöm szerepeimet, s megpróbálom úgy végigülni a film végét, ahogy azt egy felnőttnek illik. Bezáródnak a kapuk.
Az Ahol a vadak várnak lelkünket darabokra tiporva ragadja ki szellemünk egy kis, elnyomott szeletét, feltölti azt erővel, s közben az idei év egyik legmagasztosabb filmes élményét szolgáltatja nekünk. A film minden másodpercéről sugárzik, hogy odaadással, szeretettel készült, s mikor az utolsó jeleneteit könnyeinktől küszködve már alig látjuk, akkor fogalmazódik meg az egyetlen probléma a filmmel kapcsolatban: hogy véget fog érni. Az Ahol a vadak várnak nemes tettet hajt végre: giccs, pompa nélkül töri át felnőtt világunk határait, a néző lelkének mélyére hatol, s másfél órára előhívja belőlünk a gyermeket, azt a lelket, aki még szerepek nélkül, hevességgel és érzelmességgel bízott abban, hogy ennek az állapotnak sosem kell majd megszűnnie.

Főhősünk, Max szerencsés ember: elvonulhatott egy cseppet keserű, de többnyire örömteljes világba, ahol kiélhette gyermekkorát, s boldogan indulhatott el a felnőtté válás útján. Hisz mindnyájunkra ez vár. De néha jó volna, ha mi is odautazhatnánk, oda, ahol a vadak várnak, hogy szerepeinket és tartásunkat levetkőzve ösztönszerűen, sakál módjára kiordíthassuk magunkból mindazt, ami bánt.
95%

*Csernák Ákos

3 comments:

Atonemovie said...

Holnap pedig visszatérve a szokáshoz, írok egy második bejegyzést a filmről, objektívebben szemlélve, és kitérve.. Igen, a stábra. :)
Persze csak, ha addigra valamelyest lecsillapszik bennem ez az érzelemegyüttes, amit kiváltott a film.

sophievulpes said...

pontosan ugyanezt éreztem a végén...a kétségbeesést,hogy neee,mindjárt vége.

Atonemovie said...

És milyen kár volt, hogy véget ért..

Post a Comment