Nine filmzene
Számtalanszor volt róla szó a blogban, s a cikksorozat pár hete már véget ért, mindez azonban nem azt jelenti, hogy a Nine-ról többé egy szó sem eshet. S ha már december 15-én megjelent online a filmzene (boltokban 22-től kapható), akkor talán beillik a Filmzene-rovatba egy nem feltétlenül pozitív írás a végeredményről.
A Nine-hoz a nem egyöntetűen dicsérő filmkritikák ellenére is sok reményt fűzök, de a következő sorok lehetőleg elfogultság nélkül állnak majd ki a zene mellett vagy épp azellen.
A score nagy előnye, hogy a hallgató minden egyes zeneszámban találhat magának kellően emlékezetes és fülbemászó dallamot, elég csak a Be Italian csörgődob-részére, vagy a Day-Lewis által énekelt frappáns dalok kellemesen lüktető világára gondolni. Valóban minden dalban, még a szerintem leggyengébben sikerült A Call from the Vatican-ban is megtalálhatja a hallgató azt a pár pillanatot, ami valóban az emlékezetesség szintjére emeli az adott számot.
Az összes dalról elmondható, hogy önmagukban megállják a helyüket, de sajnos hiányzik az a lánc, amire közösen felfűzve ezen számokat megszületne a kohézió (gondoljunk csak a Chicago csaknem tökéletes filmzenéjére!). Néhány dal tüzesen olaszos, más erősen képviseli a klasszikus musical-vonalat, a következő túlságosan is populárisra sikeredett: egymás után halljuk egy fülledt kabaré dallamvilágát, a könnyedség, a könnyelműség és a sötét hangzásvilágot, de mindez egyáltalán nem alkot egységet, hisz nem férnek meg egymás mellett. Közös vonások mindössze a nyitó- és zárószámban, illetve a Sophia Loren által énekelt Guarda La Luna-ban hallhatók.
Hogy ez a filmre mennyire nyomja rá a bélyegét, még kérdéses, de az albummal a fő probléma, hogy nincs egységes stílusa, s lévén musicalről van szó, esélyes, hogy mindez magával rántja majd a filmet is.
Felemás érzésekkel hallgatom a zenéket és írom ezen sorokat. Minden track egy külön érték, és nem akármilyen zenei élmény. A My Husband Makes Movies tökéletes harmóniában és szép váltásokkal jut el szerényen kedves atmoszférából egy sötét, súlyos hangzásvilágig. Azonban az összefüggés, az ív teljes hiánya csalódást okoz az egész albumot tekintve. Önmagában kiváló, egységben tekintve kiábrándító.
Az azonban mindenképp megdöbbentő, hogy a Kate Hudson által énekelt szám egy fapados, teljesen hamis és élvezhetetlen, azaz eredeti verziója kerül be a filmbe, s az itt hallható változat, amit számítógépes trükközéssel élvezetessé tettek a készítők, mindössze egy pluszként szerepel az albumon. A többi extra dalnak pedig végképp semmi de semmi keresnivalója egy musical-albumon...
70% A Nine-hoz a nem egyöntetűen dicsérő filmkritikák ellenére is sok reményt fűzök, de a következő sorok lehetőleg elfogultság nélkül állnak majd ki a zene mellett vagy épp azellen.
A score nagy előnye, hogy a hallgató minden egyes zeneszámban találhat magának kellően emlékezetes és fülbemászó dallamot, elég csak a Be Italian csörgődob-részére, vagy a Day-Lewis által énekelt frappáns dalok kellemesen lüktető világára gondolni. Valóban minden dalban, még a szerintem leggyengébben sikerült A Call from the Vatican-ban is megtalálhatja a hallgató azt a pár pillanatot, ami valóban az emlékezetesség szintjére emeli az adott számot.
Az összes dalról elmondható, hogy önmagukban megállják a helyüket, de sajnos hiányzik az a lánc, amire közösen felfűzve ezen számokat megszületne a kohézió (gondoljunk csak a Chicago csaknem tökéletes filmzenéjére!). Néhány dal tüzesen olaszos, más erősen képviseli a klasszikus musical-vonalat, a következő túlságosan is populárisra sikeredett: egymás után halljuk egy fülledt kabaré dallamvilágát, a könnyedség, a könnyelműség és a sötét hangzásvilágot, de mindez egyáltalán nem alkot egységet, hisz nem férnek meg egymás mellett. Közös vonások mindössze a nyitó- és zárószámban, illetve a Sophia Loren által énekelt Guarda La Luna-ban hallhatók.
Hogy ez a filmre mennyire nyomja rá a bélyegét, még kérdéses, de az albummal a fő probléma, hogy nincs egységes stílusa, s lévén musicalről van szó, esélyes, hogy mindez magával rántja majd a filmet is.
Felemás érzésekkel hallgatom a zenéket és írom ezen sorokat. Minden track egy külön érték, és nem akármilyen zenei élmény. A My Husband Makes Movies tökéletes harmóniában és szép váltásokkal jut el szerényen kedves atmoszférából egy sötét, súlyos hangzásvilágig. Azonban az összefüggés, az ív teljes hiánya csalódást okoz az egész albumot tekintve. Önmagában kiváló, egységben tekintve kiábrándító.
Az azonban mindenképp megdöbbentő, hogy a Kate Hudson által énekelt szám egy fapados, teljesen hamis és élvezhetetlen, azaz eredeti verziója kerül be a filmbe, s az itt hallható változat, amit számítógépes trükközéssel élvezetessé tettek a készítők, mindössze egy pluszként szerepel az albumon. A többi extra dalnak pedig végképp semmi de semmi keresnivalója egy musical-albumon...
*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment