Benjamin Button különös élete
(The Curious Case Of Benjamin Button, 2008)
Az Időről
(The Curious Case Of Benjamin Button, 2008)
Az Időről
Sokáig gondolkodtam, vajon melyik alcím tükrözné jobban a film lényegét. Végül a fent látható mellett döntöttem. A Benjamin Button különös élete című történet nem másról szól, mint magáról az Időről. Csaknem három órában érzékelteti nézőjével az idő múlását, és azt, hogy az ember mennyire alá van vetve ennek a különös fogalomnak.
Mi is az idő? Megfoghatatlan, megérthetetlen, az egyetlen biztos és örök pont a világon. Miért változik a világ az idő múlásával? Egyáltalán mi haszna van ennek az egésznek?
Az alaptörténet legalább annyira transzcendens, mint maga az Idő. Két szerelmes ember életét követhetjük nyomon, akiket nem más, mint az Idő választ szét a lehető legkülönösebb módon. A főhős a címben is említett Benjamin Button, aki idősként látja meg a napvilágot. Ahogy múlik az idő, kénytelen konstatálni, hogy ellentétben a többi emberrel, ő nem idősödik, hanem fiatalodik. 80 évesen, születése után néhány évvel találkozik élete szerelmével: az akkor ötéves Daisy-vel. Szerelmük megpróbáltatások után is törhetetlen; és bár csak egyetlen évig lehetnek ugyanolyan idősek, a végsőkig kitartanak egymás mellett – legalábbis megpróbálnak, az idő viszontagságai ellenére.
A sztori nagyon mély gondolatokat próbál közvetíteni, és ennek egy része át is jön, de igazából ezt nem lehet leírni: látni a két ember szenvedését, figyelemmel kísérni, ahogy szerelmük felülkerekedik az időn: ezt a filmet mélységesen át kell érezni, és nem mindenféle sallangokkal lelőni a sztori fő motívumait, és imitálni azt az érzést, ami úgyis csak a film nézése közben ragad meg.
Ezért maradjunk a földhözragadtabb tényeknél.
A film miliője – ez az első és legfontosabb, amihez foghatót én még sosem tapasztaltam vásznon. 1918-tól egészen a 2000-es évekig átívelően, korstílusokon, történelmi eseményeken, társadalmi berendezkedéseken keresztül élvezettel belecsöppenünk ebbe a különös világba, ami három órán át fogva tart, és ez az a húzóerő, ami leginkább vonzóvá teszi a mozit: órákkal a megtekintése után sem szabadulni a hangulatától, amíg ezen a sorokat pötyögöm, közben is itt bizsereg valahol körülöttem. Erőteljes, megkapó.
A másik a látvány. Mármint a szereplők látványa, mert bár valóban akad néhány szemkápráztató jelenet, mégis a karakterek öregedése/fiatalodása, az elmúlás momentuma, amit elsősorban megragad ez a sztori, és ez folyamatosan nagy hangsúlyt kap a film során. Végignézni emberek ronccsá válását, s közben egy megáldott/megátkozott (ki-ki döntse el, hogy vélekedik a dologról) férfi fiatalodását… Na ez az az élmény, amiről az előbb beszéltem: nem lehet leírni, át kell élni.
Ha még mindig a dicséretnél tartunk, akkor meg kell említeni a színészeket is. Brad Pitt és Cate Blanchett már játszottak együtt a Bábelben 2006-ban. Párosuk most is garancia a minőségre. Brad Pitt-ben nem kellett csalódnunk. Sokan gyűlölik őt, sokan magasztalják, szerintem tehetsége mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Bár! Ez a film nem az ő filmje volt. Cate Blanchett-el szemben elfogult vagyok, de mégis ha kettejük között kell döntenem, én utóbbira szavaznék. Tudjuk, hogy a generációja egyik legnagyobbika, ezt leírni is közhely. Viszont amit itt alakít, ahhoz fogható játékot én még soha nem tapasztaltam tőle. Ő volt az, akinél végig éreztem: ő itt Daisy, fiatalon, középkorún, idősként, bárhogyan. Blanchetten egy fontos dolgot láttam meg: az elragadtatottságot. Olyan szinten sikerült átadnia minden atomját ennek a szomorú sorsú nőnek, annyira Daisy volt, annyira hibátlanul áttestesült a karakterévé! És most nem csak a maszkmesterek zseniális munkájáról van szó. Ő nem csak testben, lélekben is ez a kétségek között gyötrődő asszony volt. Nem értem, hogy a Golden Globe-jelöltek közül miért mellőzték őt – remélem, az Oscar-ig átgondolják a kritikusok a dolgot…
Tilda Swinton kisebb szerepet kapott. Kár, pedig ő is a színészet egyik nagyasszonya.
Felbukkan még a filmben Elle Fanning (az ötéves Daisy-t formálta meg), aki szintén nagy tehetség; Julia Ormond, aki eddig csak egy Arany Málna-jelöléssel „büszkélkedhet”, bár itt nem volt rossz; valamint Elias Koteas, aki szintén rendkívül keveset volt a vásznon látható.
Sokan úgy tartják, hogy a film inkább csak technikai díjakkal fog villogni az Oscar-esőn (én is így gondolom, bár, hogy miért CSAK, azt pár bekezdéssel lentebb).
A fotózás nagyszerű; az egész képi világ elragadó, bár bevallom, két óra után én már soknak éreztem a domináns fekete-sárga színeket. A CGI jól kidolgozott, így a háborús jelenetek is elérik a hatásukat.
A Benjamin Button különös élete viszont kétségkívül a maszkmesterek, a sminkesek filmje lesz: nem csodálkoznék, ha jó pár díjat bezsebelnének. A főbb színészek 18 éves koruktól egészen 80 éves korukig alakítják önmagukat – ez pedig a kiváló maszkoknak köszönhetően döbbenetesen hatásos. Cate Blanchett és Brad Pitt egyaránt megjelennek az élet albáján és alkonyán is; Tilda Swinton 40 és 70 évesen is megjelenik a vásznon. Ez hihetetlenül látványvilág elsöprő hatást gyakorolnak a nézőre.
A dicséretből nem tudok kifogyni, de sajnos a film negatívumait is sorolhatnám.
A világhírű rendező, David Fincher nem egy kultfilmjével örökre bevéste magát a filmtörténet nagykönyvébe. Hogy ezt a filmet is fogjuk-e emlegetni évtizedek múltán, azt már nem hinném.
A kisebb problémák a játékidővel akadnak. Persze Tarr Béla hét óra hosszú kínzó filmjei mellett meg sem szólalhatunk, de ez a 160 perc ilyen sztorival egyszerűen felesleges. A történet néhol épp csak vánszorog – és ez nem azt jelenti, hogy untató lenne, vagy közhelyes, szimplán nincs szükség rá. A háborús jelenetek bár pillanatnyilag elérik a megkívánt hatást, de húsz perc után valahogy már sok, ráadásul nem is annyira tartalmas. Szóval jól meg lett húzva a film, és nem feltétlenül az előnyére. Bizony van benne néhány dolog, ami mehetett volna a levesbe. A rendezővel egyébként újravágatták a filmet. Hát nem tudom, de ha ebben is vannak feleslegek, akkor a rendezői változat vajon milyen?
Úgy érzem, David Fincher – és vele együtt a forgatókönyvírók rossz utat választottak az adaptálásra. Bár a könyvet csak tavasz végén olvasom, akárhogy is, erről a forgatókönyvről és a rendezésről lerí, hogy szigorúan kötötték magukat a történethez. Egy jól kifejtett, dús, szerteágazó sztori könyv formájában valóban jó. A Benjamin Button különös életében mégis túl erősnek látszik a regény sztorijához való szigorú ragaszkodás, és így eltörpül az igazi, nagybetűs Hatás, a tartalom; olyan pedig, mint katarzis, szóba se jöhet. Ez a film nem találta meg az arany középutat az érzékeltetés és az érzelmi megjelenítés között. Vizuálisan zavarba ejtő, szívfacsaró, de egy mélyebb szinten, egy bekebelező, hosszan magával ragadó érzelmi síkon nem hatásos. Ennek fényében nem igazán tudom eldönteni, hogy az utolsó 10-15 perc valóban szívfacsaró-e, vagy csak szimpla hatásvadászat. Bevallom, megejtettem jó néhány könnycseppet (sőt, még annál is többet), de utólag visszagondolva nálam igazából a történet végkifejleténél tört el a mécses. Nem a mondanivalóin, nem a végkicsengésén, hanem a lezárásán. Ez pedig a történet érdeme (na meg a maszkmestereké), és kevésbé írható a rendező számlájára.
Épp ezért a film számomra – bár helyenként tényleg megható, és egyöntetűen magával ragadó – távol esik egy olyan ponttól, egy olyan határvonaltól, amit tényleg csak pár filmnek sikerült áttörnie, viszont ettől az agyondicsért mozitól épp az áttörést vártam. Nem jött el.
Még egy kis apróság: a film zenéje továbbra sem jó. Nem tudom, Alexandre Desplat mit akart ezzel, de semmit nem javít a filmélményen – de legalább el sem vesz belőle (pedig inkább afelé billen a léc).
Összességében felemás a végeredmény. Hatalmas nevek, gyönyörű képi világ, lehengerlő történet – de ez valahogy nem kompenzálja a valódi kreativitás, egyediség mellőzését, és ami a legfontosabb: nem éri el azt a hatást, amire akár öt év múlva is emlékszem majd. Érzelmek helyett inkább a vizualitásra törekszik, így az elgondolkodtató mély tartalom elmaradt, Nincs katarzis, ez pedig nem nézhető el egy ilyen nagyra törő és mély történetű film tükrében.
A történet, és az azon keresztül bemutatott Idő munkája tehát hatásos – a film kevésbé.
Fentebb írtam még arról, hogy át kell érezni ezt a mozit. Így is van, viszont nem véletlenül tettem hozzá, hogy a mondanivalók csak egy része jön át. Ugyanis visít a filmről, hogy rengeteg kiaknázatlan lehetőség volt még ebben a történetben. Sokkal, de sokkal több, mint amit Fincher érzékeltet velünk.
Az Időről, és annak múlásáról tényleg elgondolkoztat ez a 160 perc – de megint csak azt tudom mondani, hogy a történet miatt. Szóval ebben a sztoriban hogy is jelenik meg az Idő? Mint csapás, ami a szerelmesek ellen dolgozik? Közhelynek hangzik majd, de számomra ebben a sztoriban az Idő mint szembesítő eszköz jelent meg. A fiatalodás és idősödés kontrasztjával az Idő a szerelmesek próbatétele – vajon tényleg kibírnak-e mindent, hogy együtt lehessenek, vagy a magasztos érzelmek fölött képes lesz győzedelmeskedni ez a valami? Ez persze szubjektív megközelítés, mindenki vonja le a saját konklúzióit az Időről.
Azért mondom, hogy mindenki, mert ezt a filmet érdemes látni. Érdemes szembesülni az elmúlással, amit igazából más elmúlása tesz annyira gyötrővé. Érdemes elmerülni ebben a különös világban – és ha a végeredmény nem is hibátlan, de nem is rossz. A sztori kétségkívül megindító és szívfacsaró: aki szeretne elmélyülni egy filozofálóbb sztori bugyraiban, az nem tesz rossz lóra a Benjamin Button különös életével. Bár a legjobbra sem.
70%Mi is az idő? Megfoghatatlan, megérthetetlen, az egyetlen biztos és örök pont a világon. Miért változik a világ az idő múlásával? Egyáltalán mi haszna van ennek az egésznek?
Az alaptörténet legalább annyira transzcendens, mint maga az Idő. Két szerelmes ember életét követhetjük nyomon, akiket nem más, mint az Idő választ szét a lehető legkülönösebb módon. A főhős a címben is említett Benjamin Button, aki idősként látja meg a napvilágot. Ahogy múlik az idő, kénytelen konstatálni, hogy ellentétben a többi emberrel, ő nem idősödik, hanem fiatalodik. 80 évesen, születése után néhány évvel találkozik élete szerelmével: az akkor ötéves Daisy-vel. Szerelmük megpróbáltatások után is törhetetlen; és bár csak egyetlen évig lehetnek ugyanolyan idősek, a végsőkig kitartanak egymás mellett – legalábbis megpróbálnak, az idő viszontagságai ellenére.
A sztori nagyon mély gondolatokat próbál közvetíteni, és ennek egy része át is jön, de igazából ezt nem lehet leírni: látni a két ember szenvedését, figyelemmel kísérni, ahogy szerelmük felülkerekedik az időn: ezt a filmet mélységesen át kell érezni, és nem mindenféle sallangokkal lelőni a sztori fő motívumait, és imitálni azt az érzést, ami úgyis csak a film nézése közben ragad meg.
Ezért maradjunk a földhözragadtabb tényeknél.
A film miliője – ez az első és legfontosabb, amihez foghatót én még sosem tapasztaltam vásznon. 1918-tól egészen a 2000-es évekig átívelően, korstílusokon, történelmi eseményeken, társadalmi berendezkedéseken keresztül élvezettel belecsöppenünk ebbe a különös világba, ami három órán át fogva tart, és ez az a húzóerő, ami leginkább vonzóvá teszi a mozit: órákkal a megtekintése után sem szabadulni a hangulatától, amíg ezen a sorokat pötyögöm, közben is itt bizsereg valahol körülöttem. Erőteljes, megkapó.
A másik a látvány. Mármint a szereplők látványa, mert bár valóban akad néhány szemkápráztató jelenet, mégis a karakterek öregedése/fiatalodása, az elmúlás momentuma, amit elsősorban megragad ez a sztori, és ez folyamatosan nagy hangsúlyt kap a film során. Végignézni emberek ronccsá válását, s közben egy megáldott/megátkozott (ki-ki döntse el, hogy vélekedik a dologról) férfi fiatalodását… Na ez az az élmény, amiről az előbb beszéltem: nem lehet leírni, át kell élni.
Ha még mindig a dicséretnél tartunk, akkor meg kell említeni a színészeket is. Brad Pitt és Cate Blanchett már játszottak együtt a Bábelben 2006-ban. Párosuk most is garancia a minőségre. Brad Pitt-ben nem kellett csalódnunk. Sokan gyűlölik őt, sokan magasztalják, szerintem tehetsége mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Bár! Ez a film nem az ő filmje volt. Cate Blanchett-el szemben elfogult vagyok, de mégis ha kettejük között kell döntenem, én utóbbira szavaznék. Tudjuk, hogy a generációja egyik legnagyobbika, ezt leírni is közhely. Viszont amit itt alakít, ahhoz fogható játékot én még soha nem tapasztaltam tőle. Ő volt az, akinél végig éreztem: ő itt Daisy, fiatalon, középkorún, idősként, bárhogyan. Blanchetten egy fontos dolgot láttam meg: az elragadtatottságot. Olyan szinten sikerült átadnia minden atomját ennek a szomorú sorsú nőnek, annyira Daisy volt, annyira hibátlanul áttestesült a karakterévé! És most nem csak a maszkmesterek zseniális munkájáról van szó. Ő nem csak testben, lélekben is ez a kétségek között gyötrődő asszony volt. Nem értem, hogy a Golden Globe-jelöltek közül miért mellőzték őt – remélem, az Oscar-ig átgondolják a kritikusok a dolgot…
Tilda Swinton kisebb szerepet kapott. Kár, pedig ő is a színészet egyik nagyasszonya.
Felbukkan még a filmben Elle Fanning (az ötéves Daisy-t formálta meg), aki szintén nagy tehetség; Julia Ormond, aki eddig csak egy Arany Málna-jelöléssel „büszkélkedhet”, bár itt nem volt rossz; valamint Elias Koteas, aki szintén rendkívül keveset volt a vásznon látható.
Sokan úgy tartják, hogy a film inkább csak technikai díjakkal fog villogni az Oscar-esőn (én is így gondolom, bár, hogy miért CSAK, azt pár bekezdéssel lentebb).
A fotózás nagyszerű; az egész képi világ elragadó, bár bevallom, két óra után én már soknak éreztem a domináns fekete-sárga színeket. A CGI jól kidolgozott, így a háborús jelenetek is elérik a hatásukat.
A Benjamin Button különös élete viszont kétségkívül a maszkmesterek, a sminkesek filmje lesz: nem csodálkoznék, ha jó pár díjat bezsebelnének. A főbb színészek 18 éves koruktól egészen 80 éves korukig alakítják önmagukat – ez pedig a kiváló maszkoknak köszönhetően döbbenetesen hatásos. Cate Blanchett és Brad Pitt egyaránt megjelennek az élet albáján és alkonyán is; Tilda Swinton 40 és 70 évesen is megjelenik a vásznon. Ez hihetetlenül látványvilág elsöprő hatást gyakorolnak a nézőre.
A dicséretből nem tudok kifogyni, de sajnos a film negatívumait is sorolhatnám.
A világhírű rendező, David Fincher nem egy kultfilmjével örökre bevéste magát a filmtörténet nagykönyvébe. Hogy ezt a filmet is fogjuk-e emlegetni évtizedek múltán, azt már nem hinném.
A kisebb problémák a játékidővel akadnak. Persze Tarr Béla hét óra hosszú kínzó filmjei mellett meg sem szólalhatunk, de ez a 160 perc ilyen sztorival egyszerűen felesleges. A történet néhol épp csak vánszorog – és ez nem azt jelenti, hogy untató lenne, vagy közhelyes, szimplán nincs szükség rá. A háborús jelenetek bár pillanatnyilag elérik a megkívánt hatást, de húsz perc után valahogy már sok, ráadásul nem is annyira tartalmas. Szóval jól meg lett húzva a film, és nem feltétlenül az előnyére. Bizony van benne néhány dolog, ami mehetett volna a levesbe. A rendezővel egyébként újravágatták a filmet. Hát nem tudom, de ha ebben is vannak feleslegek, akkor a rendezői változat vajon milyen?
Úgy érzem, David Fincher – és vele együtt a forgatókönyvírók rossz utat választottak az adaptálásra. Bár a könyvet csak tavasz végén olvasom, akárhogy is, erről a forgatókönyvről és a rendezésről lerí, hogy szigorúan kötötték magukat a történethez. Egy jól kifejtett, dús, szerteágazó sztori könyv formájában valóban jó. A Benjamin Button különös életében mégis túl erősnek látszik a regény sztorijához való szigorú ragaszkodás, és így eltörpül az igazi, nagybetűs Hatás, a tartalom; olyan pedig, mint katarzis, szóba se jöhet. Ez a film nem találta meg az arany középutat az érzékeltetés és az érzelmi megjelenítés között. Vizuálisan zavarba ejtő, szívfacsaró, de egy mélyebb szinten, egy bekebelező, hosszan magával ragadó érzelmi síkon nem hatásos. Ennek fényében nem igazán tudom eldönteni, hogy az utolsó 10-15 perc valóban szívfacsaró-e, vagy csak szimpla hatásvadászat. Bevallom, megejtettem jó néhány könnycseppet (sőt, még annál is többet), de utólag visszagondolva nálam igazából a történet végkifejleténél tört el a mécses. Nem a mondanivalóin, nem a végkicsengésén, hanem a lezárásán. Ez pedig a történet érdeme (na meg a maszkmestereké), és kevésbé írható a rendező számlájára.
Épp ezért a film számomra – bár helyenként tényleg megható, és egyöntetűen magával ragadó – távol esik egy olyan ponttól, egy olyan határvonaltól, amit tényleg csak pár filmnek sikerült áttörnie, viszont ettől az agyondicsért mozitól épp az áttörést vártam. Nem jött el.
Még egy kis apróság: a film zenéje továbbra sem jó. Nem tudom, Alexandre Desplat mit akart ezzel, de semmit nem javít a filmélményen – de legalább el sem vesz belőle (pedig inkább afelé billen a léc).
Összességében felemás a végeredmény. Hatalmas nevek, gyönyörű képi világ, lehengerlő történet – de ez valahogy nem kompenzálja a valódi kreativitás, egyediség mellőzését, és ami a legfontosabb: nem éri el azt a hatást, amire akár öt év múlva is emlékszem majd. Érzelmek helyett inkább a vizualitásra törekszik, így az elgondolkodtató mély tartalom elmaradt, Nincs katarzis, ez pedig nem nézhető el egy ilyen nagyra törő és mély történetű film tükrében.
A történet, és az azon keresztül bemutatott Idő munkája tehát hatásos – a film kevésbé.
Fentebb írtam még arról, hogy át kell érezni ezt a mozit. Így is van, viszont nem véletlenül tettem hozzá, hogy a mondanivalók csak egy része jön át. Ugyanis visít a filmről, hogy rengeteg kiaknázatlan lehetőség volt még ebben a történetben. Sokkal, de sokkal több, mint amit Fincher érzékeltet velünk.
Az Időről, és annak múlásáról tényleg elgondolkoztat ez a 160 perc – de megint csak azt tudom mondani, hogy a történet miatt. Szóval ebben a sztoriban hogy is jelenik meg az Idő? Mint csapás, ami a szerelmesek ellen dolgozik? Közhelynek hangzik majd, de számomra ebben a sztoriban az Idő mint szembesítő eszköz jelent meg. A fiatalodás és idősödés kontrasztjával az Idő a szerelmesek próbatétele – vajon tényleg kibírnak-e mindent, hogy együtt lehessenek, vagy a magasztos érzelmek fölött képes lesz győzedelmeskedni ez a valami? Ez persze szubjektív megközelítés, mindenki vonja le a saját konklúzióit az Időről.Azért mondom, hogy mindenki, mert ezt a filmet érdemes látni. Érdemes szembesülni az elmúlással, amit igazából más elmúlása tesz annyira gyötrővé. Érdemes elmerülni ebben a különös világban – és ha a végeredmény nem is hibátlan, de nem is rossz. A sztori kétségkívül megindító és szívfacsaró: aki szeretne elmélyülni egy filozofálóbb sztori bugyraiban, az nem tesz rossz lóra a Benjamin Button különös életével. Bár a legjobbra sem.
*Csernák Ákos
