Lolita (1962)

Dráma egy tiltott kapcsolatról

Vladimir Nabokov regénye, majd Stanley Kubrick ebből készült filmadaptációja, a Lolita erősen felkavarta az állóvizet annak idején. Nyűgös alaptémája ellenére nekem viszont azt kell mondanom, hogy ez a film kifejezetten passzív, és kevésbé lehengerlő. Persze 50 évvel korábban, egy más miliőben még provokatívnak hatott az a téma, ami mostanra már meg sem kottyan (bár kétségkívül múltban és jelenben is él ez a „szituáció”.)

Ez a szituáció ugyanis nem más, minthogy egy korosodó férfi beleszeret egy 12 éves kislányba, aki az infantilizmus és a szexuális vágyak felerősödése közt lebeg. Dióhéjban tehát egy özvegy anya elszállásol egy idősnek mondható férfit, Humbert Humbert-et, aki csak azért veszi el feleségül az anyát, hogy a kislány, Lolita közelébe férkőzhessen.

Stanley Kubrick ismét meglepett. Én amolyan Apró titkok-Születésnap átmenetű szemérmetlen, lesújtó megoldást vártam, ehhez képest Kubrick (a mai, XI. századi szemmel nézve) egy kissé szürreális, humoros, és kevésbé erotikus töltetű munkát tett le az asztalra (bár még egyszer hangsúlyozom, kifejezetten mai szemmel nézve!).
Én az első percekben nagyon megijedtem a filmtől. Gondoltam magamban, hogy ha ilyen csomagolásban kapjuk meg ezt a történetet, akkor hol marad a már jól bevált kemény dráma, hol marad a depresszív hangulat és a zavarba ejtő stílus?
Ezektől a tényezőktől a film teljesen elüt, és bár ettől féltem az első fél órában, a DVD kikapcsolása közben ráébredtem, hogy épp ez a könnyedség az, ami élteti a filmet. Ettől olyan különös, ettől válik egyedivé. És így mondhatjuk el, hogy Stanley Kubrick 1962-ben is belecsempészte saját „védjegyeit” a mozijába.
A Lolita kétségkívül stílusteremtő, korszakalkotó mozi. A film struktúrája, miliője a mai napig érzékelhető a filmiparon belül.

A sztori egyébként lassan bontakozik ki, az első hatvan perc tulajdonképpen a karakterek mély és lépcsőzetes bemutatásáról szól, addig ne is várjunk meglepő csavarokat. De én úgy érzem, kell ez a közel egy óra felvázolás, igenis szükség van rá (lásd a '97-es remake-et, ami igazi csalódás). Ez az egy óra pedig nem unalmas, csak egy lassabb tempójú, visszafogott karakterábrázolás, amit eseménytelenség, de érzelmi túlfűtöttség jellemez.

Hogy Kubrick mivel éri el az egyediségét, és azt, hogy egy vérkomoly drámától teljesen elütő filmet láthassunk? Egyrészt azzal a nagyszerű komédiázással, az igazi fekete humorral, ami az első képkockától kezdve egészen a film végéig ott van, és a legmegfelelőbb pillanatokban bukkannak fel.
A humoron kívül sokszor az adrenalin-szintünk is feltöltődhet, néhány igazán ütős jelenet megidézi a Ragyogásban is látott „kubricki” parát. Helyenként vicces, helyenként izzasztó, néhol erotikus, sokszor pedig tragikus és letargikus. A fekete-fehér színvilág pedig még egy plusz.

A szürreális, álomszerű hangulatot nem szó szerint értem, és nem is tudom megmagyarázni, hogy mitől érzem annak a filmet: egyszerűen egy idilli, elérhetetlen és mégis elérhető valóságot fest le – ettől válik bájossá a film.
Egyébként a filmben maradnak talán nyitott kérdések, nem biztos, hogy mindenre tudunk majd válaszolni, sok helyen kétértelmű a film. Ezért is könyvelhető el egy kevésbé nyílt, de hatásos mozinak. Nem egyértelmű, nem nyilvánvaló; de ez a sajátos értelmezés, ez az álomszerű ábrázolás adja meg a hangulatosságát. Így a liliomtiprás, mint fogalom is többértelművé válik. Ráadásul ok-okozati összefüggésekkel sem operál a film, és ez egy igen remek húzás: a szerelmet nem lehet tényekkel bemutatni, nem is kell magyarázni, egyszerűen csak van, még ha néha a külvilág számára elítélendő is.

Egy másik nagyon fontos dolog természetesen a színészi felhozatal. Ez a film nagyrészt a dialógusokra és a színészek testbeszédére, mimikájára épül. Ehhez fogható filmélményben még nem igen volt részem! Minden apró pillantásnak, mozdulatnak jelentősége van, és ez adja meg a filmnek a „hihetőségét”, a realizmusát. Hús-vér embereket látunk a vásznon, akik igazi gondolkodó és érző élőlények. Nem csak karaktereket, hanem igazi emberek köszönnek vissza olyan nevek mögött, mint Humbert Humbert, Charlotte Haze, Lolita Haze és Clare Quincy.
Humbert Humbert szerepét James Mason játssza, megrendítő hitelességgel. Kiválóan testesíti meg a vívódó, több tűz között is álló férfit.
Shelley Winters-re sem lehet panaszunk: a rámenős asszony, azaz Charlotte megformálása igazán testhezálló szerepnek bizonyult számára, hihető, karakán személyiséget épített fel.
A Lolitát alakító Sue Lyon pedig egészen egyedi felfogásban adta elő az egyszerre gyerek és közben éretté váló nő karakterét.
Peter Sellers pedig Clare Quincy-ként egyenesen lehengerlő! Az egyik legfontosabb jelenete a verandán történő párbeszéde Humbert Humbert-el. Ebben a néhány percben sikerül előadnia egy rámenős, tenyérbemászó és iszonyatosan idegesítő karaktert. Remek színészek egytől egyig, sajnos közülük már csak Sue Lyon él.

A Lolita tehát egy igazi Kubrick-film, lehet szeretni, lehet nem szeretni a rendező stílusát (engem sem sikerül egyöntetűen meggyőznie), de tény, hogy a Lolita egy annak idején provokatív és nagy visszhangot kiváltó, manapság már nem megbotránkoztató, de mindenféle tekintetben egy remek film. Egy cserfes, bájos mozi egy nagyon is aktuális és kínos témával, de a lehető legprecízebb megoldásokkal és sajátos jegyekkel. Időtálló, stílusos és szórakoztató.

85%

*Csernák Ákos