Péntek 13.
(Friday the 13th, 2009)
Welcome back to Crystal Lake!
Welcome back to Crystal Lake!
A különböző horror-remakektől már bizonyára sokakat ráz a hideg - na nem a feszültségtől, az ugyanis teljességgel hiányzik, inkább a botrányos megvalósítástól és a szemérmetlen lopkodásoktól. Az, hogy a híres spanyol horror, a [REC] rekordgyorsasággal landolt az amerikai remake-szeméttelepen, hogy pár hónap alatt egy vérlázítóan gyenge újrát gyártsanak belőle, elég szomorú hír.
Michael Bay azonban nem feleltethető meg ennek a botrányos amerikai magatartásnak: A sziget és a Transformers remek direktora pár évvel korábban már belefogott egy remake-projektbe, s teljes sikerrel járt: 2003-ban a Texasi láncfűrészes kellemes meglepetés volt, meglepően igényes és erőteljes köntösben kaszálta a dollármilliókat, s a közönség nagy része is teljesen elégedett volt.
Hasonló a helyzet az idei Péntek 13. című horrorral is, s bár minden tekintetben visszafogottabb a siker, de még ennek ellenére is egy felettébb jól sikerült darabbal van dolgunk.
Mivel horrorról van szó, színészi játékot említeni is illetlenség - ilyennel Naomi Watts óta nem sokan kecsegtettek az utóbbi években -, a mészárszékre váró névtelen szereplők ügyesen sikongatnak, bár Jared Padaleckitől a karakterét illető háttéresemények után többet vártunk, mint egyszerű fapofát, s ugyanez érvényes Amanda Righettire is, aki végtelenül hiteltelen, de ez legyen a legnagyobb gond.
A történet már sokkal fontosabb, s bár ez sem vizsgázik tökéletesre, némiképp megállja a helyét - eltekintve az utolsó percektől, melyet csak egy végső snitt ment meg, de említhetjük a már rengetegszer túljáratott fordulatokat is, melyek abszolút kliséként köszöntenek vissza. A film első harmadában azonban olyan "csavarnak" lehetünk tanúi, ami ha nem is zseniális, mégis sikerül kiszakítania a filmet a teljes sablonból.
Üdítő azonban, hogy a feldolgozás nem feltétlenül próbál megfelelni az első Jason Vorhees-filmnek, elég csak a gyilkos kilétét megemlíteni.
A feszültségteremtés, csakúgy mint a 2003-as kaland esetében, itt is sikerült: bár ilyen horrortól kár pszichológiai értelemben vett félelmet várni - ilyen zsigeri rettegést a műfajban tudtommal a Kör ütött meg utoljára -, azért annyit elér a rendező, Marcus Nispel, hogy 100 percig gyorsabban verjen a szívünk.
És, ha szánalmasnak is hangzik, ennyivel kell beérnünk 2009-ben, s örülhetünk, hogy ezt hellyel-közzel sikerült megvalósítania Michael Baynek. A Péntek 13. semmiképp sem egy maradandó élmény - aki rettegésre vágyik, az forduljon inkább a már előbb említett Körhöz, a Mulholland Drive-hoz, esetleg az 1978-as Halloweenhoz -, de olyan elfuserált próbálkozások után, mint a Hívatlan vendég, a Karantén, és ezeregy másik horrornak titulált vicc, nos, a Péntek 13. egy üdítő, és egészen igényes próbálkozás, mely az Eden Lake mögött büszke tulajdonosa lehet az utóbbi idők kellemes meglepetése címnek horror kategórián belül.
65%Michael Bay azonban nem feleltethető meg ennek a botrányos amerikai magatartásnak: A sziget és a Transformers remek direktora pár évvel korábban már belefogott egy remake-projektbe, s teljes sikerrel járt: 2003-ban a Texasi láncfűrészes kellemes meglepetés volt, meglepően igényes és erőteljes köntösben kaszálta a dollármilliókat, s a közönség nagy része is teljesen elégedett volt.
Hasonló a helyzet az idei Péntek 13. című horrorral is, s bár minden tekintetben visszafogottabb a siker, de még ennek ellenére is egy felettébb jól sikerült darabbal van dolgunk.
Mivel horrorról van szó, színészi játékot említeni is illetlenség - ilyennel Naomi Watts óta nem sokan kecsegtettek az utóbbi években -, a mészárszékre váró névtelen szereplők ügyesen sikongatnak, bár Jared Padaleckitől a karakterét illető háttéresemények után többet vártunk, mint egyszerű fapofát, s ugyanez érvényes Amanda Righettire is, aki végtelenül hiteltelen, de ez legyen a legnagyobb gond.
A történet már sokkal fontosabb, s bár ez sem vizsgázik tökéletesre, némiképp megállja a helyét - eltekintve az utolsó percektől, melyet csak egy végső snitt ment meg, de említhetjük a már rengetegszer túljáratott fordulatokat is, melyek abszolút kliséként köszöntenek vissza. A film első harmadában azonban olyan "csavarnak" lehetünk tanúi, ami ha nem is zseniális, mégis sikerül kiszakítania a filmet a teljes sablonból.
Üdítő azonban, hogy a feldolgozás nem feltétlenül próbál megfelelni az első Jason Vorhees-filmnek, elég csak a gyilkos kilétét megemlíteni.
A feszültségteremtés, csakúgy mint a 2003-as kaland esetében, itt is sikerült: bár ilyen horrortól kár pszichológiai értelemben vett félelmet várni - ilyen zsigeri rettegést a műfajban tudtommal a Kör ütött meg utoljára -, azért annyit elér a rendező, Marcus Nispel, hogy 100 percig gyorsabban verjen a szívünk.
És, ha szánalmasnak is hangzik, ennyivel kell beérnünk 2009-ben, s örülhetünk, hogy ezt hellyel-közzel sikerült megvalósítania Michael Baynek. A Péntek 13. semmiképp sem egy maradandó élmény - aki rettegésre vágyik, az forduljon inkább a már előbb említett Körhöz, a Mulholland Drive-hoz, esetleg az 1978-as Halloweenhoz -, de olyan elfuserált próbálkozások után, mint a Hívatlan vendég, a Karantén, és ezeregy másik horrornak titulált vicc, nos, a Péntek 13. egy üdítő, és egészen igényes próbálkozás, mely az Eden Lake mögött büszke tulajdonosa lehet az utóbbi idők kellemes meglepetése címnek horror kategórián belül.
*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment