A Forrás
(The Fountain, 2006)
"Minden árnyékot, bármily sötét, fenyeget a reggeli fény."

A Forrás számomra rendkívül személyes mozi, nagyon megérintett. Igazi kálvária fűződik hozzá.

Először egy filmes oldalon akadtam rá a tartalomra egész véletlenül. Majd vissza-visszatértem a tartalomhoz, egészen magával sodort az a néhány sor szöveg. Elbűvölt első olvasásra.

A sztori lényegében egy férfi 1000 éves harcát követhetjük nyomon, melyet a halál legyőzéséért vív. A XVI. században Tom Creo konkvisztidorként a spanyol királynő kérésére Új-Spanyolország (a maják földje) felé veszi útját, hogy rátaláljon az Élet fájára, melyet Isten rejtett el Ádám és Éva bűnbeesésekor. A mitológia szerint miután az első két ember evett a Tudás fájából, Isten száműzte őket Édenből, s elrejtette az Élet fáját. A fa segítségével a konkvisztidor nem csak az inkvizíciótól szabadíthatná meg Spanyolországot, de a királynő szerelmét is megnyerhetné vele. „You should wear the ring when you find Eden, and when you return, I shall be your Eve.”

A második szálon a jelenben találjuk főhőseinket, amikor is Tom Creo kutatócsoportjával a rák és a halál ellen keresi a gyógyírt. Személyes céljai vannak: neje rákban szenved. Hamarosan rátalálnak a betegség ellenszerére, mégpedig egy Közép-Amerikai fából nyert anyagnak köszönhetően... „Death is a disease, like any other.”

A harmadik és egyben utolsó idősíkban Creo a világűr utazójaként próbálja megtalálni az örök élethez vezető utat. Utat a Xibalba felé, amely a maják hitvilágában a túlvilágot jelképezi. "Together we will forever."

Engem egyöntetűen elvarázsolt a témakör már első halláskor is.

Aztán jött a zene Clint Mansell művész úrtól: rengeteg jót hallottam róla, ezért megszereztem. F.E.N.O.M.E.N.Á.L.I.S. Misztikus és emberi, transzcendens és földhöz ragadt, emelkedett, de nem giccses, 46 percnyi tömény katarzis, mely garantáltan egy más világba röpíti a hallgatót.

Utolsó lépésként végre valahára a filmhez is hozzájutottam.
Mióta megnéztem Júniusban, bennem él a film, egyszerűen belém égett minden momentuma. Ez a film indított el az Aronofsky és Clint Mansell-féle rajongásom útján is. Sorsdöntő mozi volt ez számomra, minden tekintetben.

Pedig első nézésre azt sem tudtam, mit látok. A fonalat percek alatt elvesztettem, ezért hallgatva az előzetes informálódásra, megpróbáltam lélekkel figyelni a filmet, és nem az értelmet kerestem benne. Most megint zavarban vagyok, mert nem tudom szavakba önteni, mit éreztem, miután megnéztem. Katarzis? Lehet, hogy még az is túl „leegyszerűsítő” kifejezés.
Páratlan képi világ, hibátlan zene, példátlan színészi alakítások, nagyfokú rendezői szakértelem, precíz, igényes, tökéletes munka. De miért??? Azóta már megértettem a sztorit is, vagyis a misztikus hatása valamelyest elmúlt, de még mindig magába kebelez, magával ragad.


Én Aronofsky-ra voksolnék. Egyben rendezője és forgatókönyvírója volt a filmnek, az egész film az ő agyszüleménye. Talán ez a titok: intim, bensőséges kapcsolatot teremt a nézővel a mozi, nem értjük elsőre a történetbeli összefüggéseket, de ennek ellenére jön a katarzis, jön az emelkedettség, s talán azért, mert ez a film a maga 90 percével nem más, mint Darren Aronofsky. Ő ez a film, a film pedig a rendező. Ennyire nagyfokú azonosulást film és ember között még soha nem tapasztaltam. Sokan mondják, hogy a mozi Aronofsky ars poetica-ja. Lehet benne valami. Hirtelen, érzelemdús, felemelő, de olykor érthetetlen és megtévesztő, mint egy valódi vers. Ez bizony nem más, mint egy költemény a celluloidon. Méghozzá Aronofsky verse, költeménye a kitartásról, szeretetről, életösztönről, az ember elképzelt és valódi céljairól, ösztöneiről, mozgató rugójáról. A rendező élettapasztalatai, gondolatmenete, világképe, felfogása ez, s egyben eszme a hitről, az ember céljairól, vágyairól. Megfoghatatlan képi és hangi élmény, a legjobb fajtából.

Valóban igaz: ahány néző, annyiféle értelmezés. Ez a történet rendkívül ingoványos, minden apró momentumába élettapasztalattól és megéléstől függően ezer és ezer gondolatot lehet "belemagyarázni", és a legszebb az egészben az, hogy a filmről alkotott összes elmélet megállja a helyét! Annyira szubjektív, annyira intim és személyes, hogy minden egyes értelmezés tükrözi a filmet. Szájtátva csodálom, hogy lehet ilyen történetet megálmodni is kivitelezni, ami ennyire megosztja az embereket, mégis képes egy logikus, összeforró filmmé válni. A varázsszó: Darren Aronofsky.
Szerintem egyébként az élet legalapvetőbb témaköreit feszegeti: az elmúlást, a szerelmet, a küzdést - mindezt három különböző koron és két különböző emberen levezetve. Ennek a szerteágazásnak köszönhetők a sokszínű és sokrétű gondolatok.
Hogy csak pár momentumot "elemezzek" a saját értelmezésem szerint (SPOILER-veszély!):
Először is a három idősík közül én a 2500-as éveket tartom a jelennek: ez a magányosság, az elveszettség jelképe. Itt Tom Creo-ban csakis a szerelem eszméje működik, és még egy, amire az egész film alapozódik: a halál elleni eszme, amely a történet végére elbukik illetve átértelmeződik. Itt a nebulában utazva Creo átadja magát az emlékeinek, és így következik:
a második idősik, a XXI. század - ez itt a múltat jelképezi. A harmadik sík, a Spanyolországgal kapcsolatos sík pedig egyrészt a "múlt múltja", másrészt Izzie gondolatainak kreálmánya: egy könyv.
Érdekes, hogy a 15. században a Spanyol királynő küzd az életéért. A 21. században Izzie beletörődik a halálba, elfogadja a sorsát - Izzie relativizálódik.
A 15. században Tom Creo az örök életért küzd, de inkább csak a királynő parancsára; emellett természetesen a királynő szerelméért harcol. A 21. században már nem az örök létért, hanem a halál ellen küzd, és szerelme halála csak még inkább megerősíti őt képtelen eszméiben. A 26. században figyelhetjük meg az igazi relativizálódást: Creo megtanulja másként szemlélni a saját múltját, és így az eszméit is. Ennek következményeképp néz szembe a végzettel, ami ellen ezer éven át harcolt.
(SPOILER vége!)

Még beszélnem kell a két főszereplőről, Hugh Jackman-ről (X-men, Ausztrália) és Rachel Weisz-ről (A múmia, Az elszánt diplomata, My Blueberry nights) akik elemi erővel tombolnak a vásznon. Bár a film eredetileg Brad Pitt-el és Cate Blanchett-el lett volna leforgatva, én azt mondom, a végleges szereposztás a lehető legjobb választás, Jackman itt mutatta meg mit is tud valójában.


Cannes-ban való kifütyülés és filmkritikusok ide vagy oda, ez a film bizony tökéletes. Sokat ad, és maradandót, de azért, mert nem egy szokványos közönségkedvenc, hollywoodi film, még nem kell 26%-ra értékelni a Rotten Tomatoes oldalán. Persze ez nem mérvadó. Érett munka, Aronofsky szívét-lelkét beleölte, s nem győzöm bizonygatni: a Forrás ő maga. Alacsony költségvetésű, CGI-mentes, zseniális film, amely a sci-fi köntösében realizmussal operál.
Ez az egyetlen film, amely hosszútávon is a legmélyebben megérintett, a legnagyobb hatást gyakorolta rám, és a legmagasztosabb filmélménnyel szolgált, amit egy film adhat.
Abszolút kedvenc filmem! 200%
"Finish it!"


*Csernák Ákos