A szabadság útjai
(Revolutionary Road, 2008)
(Revolutionary Road, 2008)
Lelombozó realizmus, meghökkentő naturalizmus
Egy család széthullását látni sosem felvidító dolog - akár a sajátunkét, akár másokét éljük meg. A színlelt idill mögött a valóság sokszor emészthetetlenül fáj.
A Revolutionary Road két tömény és elragadó órában mutatja be a Wheeler család szétesését. Ez a két óra pedig legalább annyira fáj, legalább annyira nyomaszt és megöl, mintha a valóságot látnánk. Nagyzolós lesz, amit írok, de ez a film nem egyszerű film, hanem valóság. Nem arról szól, hogy elindítod, megnézed, ügyesen konstatálod, hogy mennyire jó film, lekapcsolod a tévédet majd megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna.
Ez az a filmes élmény, amire már annyira vártam a Forrás óta: A szabadság útjai az a mozi, ami megmozgat, örökre átformál, beivódik minden sejtedbe és soha nem menekülsz majd az élményétől. Azon ritka filmek egyike, amely képes megváltoztatni belülről.
Leginkább az Órákhoz tudnám hasonlítani. Ugyanolyan nyomasztó, utálatos és reveláló. Bizony utálatos volt az Órák is, bármennyire szeretem; és ez a film is az - hiába vált rögtön az egyik kedvencemmé, nincs rá jobb szó: undorító film. Olyan szinten depresszív, tömény, felzaklató és megőrjítő, amire biztosan nem fogunk egy boldog élményként tekinteni.
Morbiditás, mazochizmus volna más emberek iszonyatos passióját megnézni? Tálalás kérdése. Ebből a történetből egy olyan filmet is ki lehetett volna kerekíteni, ami után rögtön eret vág az ember, annyira megviselik a látottak. Mégsem lett ilyen. Sam Mendes, a film rendezője (valamint Kate Winslet férje) ezt a remekbeszabott sztorit magasabb szintre emelte, és a megrázó mozit egy döbbenetes és felszabadító katarzissal koronázza meg.
A film természetesen erősen befolyásolja a néző hangulatát. A Rekviem egy álomért után ez az egyik leginkább lelombozó, megterhelő, kínzó mozi.
A néhol kiszámítható történet középpontjában Frank és April Wheeler áll, akiknek házassága a szakadék szélén áll. Hogy jobbá tegyék életüket, elhatározzák, hogy a műanyag rendszerbe szorított kertvárosi életből elköltöznek Párizsba, a szerintük szabadságba és a szerintük boldogságba, ahol nem kell majd a társadalmi elvárások szerint élni, ahol igazi idill vár majd rájuk, és ha nincs társadalmi nyomás felettük, akkor végre képesek lesznek boldogan élni életüket.
Minden ember dédelget különböző álmokat, ezt már leírni is közhely. A szabadság útjai arra világít rá, hogy bármilyen álmot is hajkurászunk, az álom beteljesítésének első lépése önmagunk megismerése és megváltoztatása. Előbb magunkban vagyunk kénytelenek keresni a hibákat és kijavítani azokat, hogy utána erősebben, önismerettel és lelki alapokkal indulhassunk el az utunkon.
Akár az előbb leírtak is hathatnak közhelyként. De nem ebben a filmben. Nem létező boldogságuk hajkurászása közben a házaspár nem csak arra eszmél rá, hogy képtelenek ellentmondani a társadalmi konvencióknak, de akkora szakadékokat fedeznek fel életükben, amelyekkel képtelen megbirkózni - hiába ismerték fel a problémákat, nem tudják őket helyrehozni, mert nem elég erősek ahhoz, sőt nincs is elég akaratuk, hogy összetartsák az életüket.
A film karakterei egytől egyig hús-vér élőlények. Ott van April Wheeler, aki kitartóan, de egyre fáradtabban próbálja összefogni a famíliát. Mikor pedig a feladáshoz ér, akkor mondja ki végre, akkor eszmél rá, hogy őt ez az egész valójában nem érdekli. Nem számít neki, hogy a férje kivel és hányszor csalja meg, nem számít, hogy hová költöznek, hogy hogyan élnek, neki sosem lesz jó abban a közegben, amit a társadalmi elvárásoknak behódolva teremtett meg.
Frank Wheeler is igyekszik megteremteni a boldogságukat, de tehetetlen, mert akárhogy is erőlködik, ő is érzi, hogy rossz utat választott. Mindannyiuk számára felesleggé válik a család.
Helen Givings számára pedig az első percektől kezdve nem csak felesleges, hanem szégyellnivaló és teher az egész. Van egy harmincas éveiben járó fia, aki elektrosokkos kezelések után végre hazatér; Helen pedig úgy dönt, hogy az "elmebeteg" fiát bemutatja a szomszédságnak.
Ahogy pedig később beigazolódik a film során is az a nagy igazság, hogy aki a társadalom legalján áll, az gyönyörűen rálát minden hazugságra, minden titokra, minden elfedett valóságra a társadalmon belül. Így válik a kitaszított férfi a szomszédság igazságosztójává, aki nem csak felismeri a rosszat, hanem kendőzetlenül az emberek szemébe is mondja.
A színészekről nagyon szeretnék áradozni, de felesleges. Kate Winslet, Leonardo DiCaprio és Kathy Bates neve mindenki számára garanciát, minőséget jelent. Engem a leginkább DiCaprio játéka lepett meg -filmről filmről bizonyítja, hogy őstehetség. És ha eddig mindig el is esett a szobrocskától, nagyon remélem, hogy most nem fog, mert elsöprő erejű, frenetikus játéka teszi a filmet igazán valóságossá.
A zene is megérdemel egy-két misét: Thomas Newman alkotása meglepő módon nem kapott idén Golden Globe-jelölést, pedig sziporkázó zenéje kiválóan passzol a filmhez, ráadásul a jelöltek közül sokkal inkább járt volna neki ki a jelölés, mint Desplat-nak a Benjamin Button-ért.
Lehetne még dobálózni a dicséretekkel, és a temérdek mondanivalót is lehetne még fejtegetni, sőt kellene is ennek a zseniális filmnek. De nem megy. Nem akarom, és nem is tudom. A Revolutionary Road egy megfoghatatlan élmény.
És ismét vissza kell térnem az Órákhoz, hisz ahhoz hasonlóan A szabadság útjai is egy olyan mozi, aminek éltető energiáját szívesen szippantjuk be időről időre, szívesen keressük és értelmezzük a temérdek mondanivalóját és ezerszer elcsodálkozunk még a színvonalas előadásmódján: én érzem, hogy számomra ez a film szintén egy olyan darab, amit majd mindig újra meg kell néznem, hogy feltöltődjek és hogy átformálódjak. Hogy minél inkább megértsem ezeknek a gyötrődések között lévő embereknek a sanyarú sorsát és azt a valóságot, amit a világon minden ember megél legalább egyszer az életében.
És vissza is fogok térni ehhez a bejegyzéshez még számtalanszor, hogy teleírjam a rengeteg mondanivalóval és érzéssel, amit kivált a mozi, mert ez a sok szövegelés csak egy hihetetlenül kis szelete A szabadság útjainak.
95%
*Csernák Ákos
A Revolutionary Road két tömény és elragadó órában mutatja be a Wheeler család szétesését. Ez a két óra pedig legalább annyira fáj, legalább annyira nyomaszt és megöl, mintha a valóságot látnánk. Nagyzolós lesz, amit írok, de ez a film nem egyszerű film, hanem valóság. Nem arról szól, hogy elindítod, megnézed, ügyesen konstatálod, hogy mennyire jó film, lekapcsolod a tévédet majd megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna.
Ez az a filmes élmény, amire már annyira vártam a Forrás óta: A szabadság útjai az a mozi, ami megmozgat, örökre átformál, beivódik minden sejtedbe és soha nem menekülsz majd az élményétől. Azon ritka filmek egyike, amely képes megváltoztatni belülről.
Leginkább az Órákhoz tudnám hasonlítani. Ugyanolyan nyomasztó, utálatos és reveláló. Bizony utálatos volt az Órák is, bármennyire szeretem; és ez a film is az - hiába vált rögtön az egyik kedvencemmé, nincs rá jobb szó: undorító film. Olyan szinten depresszív, tömény, felzaklató és megőrjítő, amire biztosan nem fogunk egy boldog élményként tekinteni.
Morbiditás, mazochizmus volna más emberek iszonyatos passióját megnézni? Tálalás kérdése. Ebből a történetből egy olyan filmet is ki lehetett volna kerekíteni, ami után rögtön eret vág az ember, annyira megviselik a látottak. Mégsem lett ilyen. Sam Mendes, a film rendezője (valamint Kate Winslet férje) ezt a remekbeszabott sztorit magasabb szintre emelte, és a megrázó mozit egy döbbenetes és felszabadító katarzissal koronázza meg.
A film természetesen erősen befolyásolja a néző hangulatát. A Rekviem egy álomért után ez az egyik leginkább lelombozó, megterhelő, kínzó mozi.
A néhol kiszámítható történet középpontjában Frank és April Wheeler áll, akiknek házassága a szakadék szélén áll. Hogy jobbá tegyék életüket, elhatározzák, hogy a műanyag rendszerbe szorított kertvárosi életből elköltöznek Párizsba, a szerintük szabadságba és a szerintük boldogságba, ahol nem kell majd a társadalmi elvárások szerint élni, ahol igazi idill vár majd rájuk, és ha nincs társadalmi nyomás felettük, akkor végre képesek lesznek boldogan élni életüket.
Minden ember dédelget különböző álmokat, ezt már leírni is közhely. A szabadság útjai arra világít rá, hogy bármilyen álmot is hajkurászunk, az álom beteljesítésének első lépése önmagunk megismerése és megváltoztatása. Előbb magunkban vagyunk kénytelenek keresni a hibákat és kijavítani azokat, hogy utána erősebben, önismerettel és lelki alapokkal indulhassunk el az utunkon.
Akár az előbb leírtak is hathatnak közhelyként. De nem ebben a filmben. Nem létező boldogságuk hajkurászása közben a házaspár nem csak arra eszmél rá, hogy képtelenek ellentmondani a társadalmi konvencióknak, de akkora szakadékokat fedeznek fel életükben, amelyekkel képtelen megbirkózni - hiába ismerték fel a problémákat, nem tudják őket helyrehozni, mert nem elég erősek ahhoz, sőt nincs is elég akaratuk, hogy összetartsák az életüket.
A film karakterei egytől egyig hús-vér élőlények. Ott van April Wheeler, aki kitartóan, de egyre fáradtabban próbálja összefogni a famíliát. Mikor pedig a feladáshoz ér, akkor mondja ki végre, akkor eszmél rá, hogy őt ez az egész valójában nem érdekli. Nem számít neki, hogy a férje kivel és hányszor csalja meg, nem számít, hogy hová költöznek, hogy hogyan élnek, neki sosem lesz jó abban a közegben, amit a társadalmi elvárásoknak behódolva teremtett meg.
Frank Wheeler is igyekszik megteremteni a boldogságukat, de tehetetlen, mert akárhogy is erőlködik, ő is érzi, hogy rossz utat választott. Mindannyiuk számára felesleggé válik a család.
Helen Givings számára pedig az első percektől kezdve nem csak felesleges, hanem szégyellnivaló és teher az egész. Van egy harmincas éveiben járó fia, aki elektrosokkos kezelések után végre hazatér; Helen pedig úgy dönt, hogy az "elmebeteg" fiát bemutatja a szomszédságnak.
Ahogy pedig később beigazolódik a film során is az a nagy igazság, hogy aki a társadalom legalján áll, az gyönyörűen rálát minden hazugságra, minden titokra, minden elfedett valóságra a társadalmon belül. Így válik a kitaszított férfi a szomszédság igazságosztójává, aki nem csak felismeri a rosszat, hanem kendőzetlenül az emberek szemébe is mondja.
A színészekről nagyon szeretnék áradozni, de felesleges. Kate Winslet, Leonardo DiCaprio és Kathy Bates neve mindenki számára garanciát, minőséget jelent. Engem a leginkább DiCaprio játéka lepett meg -filmről filmről bizonyítja, hogy őstehetség. És ha eddig mindig el is esett a szobrocskától, nagyon remélem, hogy most nem fog, mert elsöprő erejű, frenetikus játéka teszi a filmet igazán valóságossá.
A zene is megérdemel egy-két misét: Thomas Newman alkotása meglepő módon nem kapott idén Golden Globe-jelölést, pedig sziporkázó zenéje kiválóan passzol a filmhez, ráadásul a jelöltek közül sokkal inkább járt volna neki ki a jelölés, mint Desplat-nak a Benjamin Button-ért.
Lehetne még dobálózni a dicséretekkel, és a temérdek mondanivalót is lehetne még fejtegetni, sőt kellene is ennek a zseniális filmnek. De nem megy. Nem akarom, és nem is tudom. A Revolutionary Road egy megfoghatatlan élmény.
És ismét vissza kell térnem az Órákhoz, hisz ahhoz hasonlóan A szabadság útjai is egy olyan mozi, aminek éltető energiáját szívesen szippantjuk be időről időre, szívesen keressük és értelmezzük a temérdek mondanivalóját és ezerszer elcsodálkozunk még a színvonalas előadásmódján: én érzem, hogy számomra ez a film szintén egy olyan darab, amit majd mindig újra meg kell néznem, hogy feltöltődjek és hogy átformálódjak. Hogy minél inkább megértsem ezeknek a gyötrődések között lévő embereknek a sanyarú sorsát és azt a valóságot, amit a világon minden ember megél legalább egyszer az életében.
És vissza is fogok térni ehhez a bejegyzéshez még számtalanszor, hogy teleírjam a rengeteg mondanivalóval és érzéssel, amit kivált a mozi, mert ez a sok szövegelés csak egy hihetetlenül kis szelete A szabadság útjainak.
95%
*Csernák Ákos
