Légcsavar
(Flightplan, 2005)
Az őrület határán

A Pánikszoba után Jodie Foster egy újabb remek mozival ajándékozta meg rajongóit, és ezt a mozit is elsősorban miatta és a története miatt szeretem.

Utóbbi ugyanis hátborzongató. Kyle Pratt (Foster) egy mérnök, aki lányával, Julia-val utazik Berlinből New Yorkba, hogy a hat napja meghalt férjet/apát eltemessék. A fárasztó út során Kyle kénytelen felismerni, hogy lánya eltűnt a 40 ezer láb magasan repülőgépen. A többi utas közül senki még csak nem is látta, a légitársaság pedig tagadja, hogy Julia Pratt néven váltottak jegyet a járatra… Kyle nem csak a repülőgép utasaival kénytelen szembenézni, hanem elméjében is rendet kell tennie, és fel kell magának tennie a kérdést: van egyáltalán gyereke, vagy nincs? Ép elméjű, vagy skizofrén? Mi az igazság?

Jodie Foster ismét megrázóan alakítja az egyre inkább meghasadó, önmagában is kételkedő nőt, elemien emészti fel magát és az utasokat egyaránt, egyszerűen zseniális.
Peters Sarsgaard (A fiúk nem sírnak) egy szintén kibogozhatatlan elmét teremt meg a vásznon, karaktere kidolgozott és ő kihasználja színészi eszköztárát, hogy a legtökéletesebben alakíthassa Carson-t.
Sean Bean is belead apai-anyait, valósággal dühöng a vásznon, és ez jól áll neki.
Greta Scacchi olyan gyorsan tűnik el, ahogy felbukkant, de azt legalább jól csinálja.

Nekem a forgatókönyv tetszik a legjobban, bár találni benne logikátlanságot, de engem teljesen kiengesztel a cseppnyi társadalomkritika, ami minden filmnek jól áll, és emeli az értékét. Itt egy repülőgép 400 utasa között találunk elgondolkodtató viselkedéseket, és rasszizmust is. Az egyik kedvenc jelenetem az a vérfagyasztó rész, amikor Kyle-nak undorral és elítéléssel tapsolnak az utasok. S bár az álomgyári lezárás kissé elütött a film struktúrájától, azért mégsem fordul giccsbe, hála az égnek. Itt is megjelenik az elutasítás, hogy az emberek mennyire nem segítőkészek, mennyire megtagadóak tudnak lenni. Hogy mi, emberek mennyire tapintatlanok, figyelmetlenek és egymás felett elnézőek tudunk lenni... (most nem arra gondolok, hogy senkinek sem tűnt fel a lány eltűnése). Mennyire nincs együttérzés... És mégis vannak, akik a társadalom minden nyomása ellen fellázadnak, felszólalnak, és milyen jól teszik! Mert képesek háttérbe helyezni a mások ellenszegülését, és kitart az elvei mellett bármilyen mostoha körülmények között. Szerintem ez minden ember számára példaértékű, és valahol irigylésreméltó viselkedés.
Persze a másik szemszögből ott van az is, hogy egy ember hogy reagálja le a hasonló váratlan és döbbenetes eseményeket, de nem hinném, hogy bárki okosabban, megfontoltabban cselekedett volna Kyle helyében.


A dallamok James Horner kottáiból kerültek ki, és remekül megállják a helyüket. Ő olyan remek filmekhez adta már a nevét, mint a Rettenthetetlen, Titanic, Ház a ködben, vagy Határok nélkül, és itt is meglepően jól teljesít zenéje egy-két oda nem illő dallamot leszámítva.

A mozi fő mozgatórugója szerintem itt is a légkör: a Pánikszobához hasonlóan a sztorivezetés rendkívül feszült, zaklatott tempójú, a hangulat magával ragadó és baljós, leültet a képernyők elé, és a zakatoló cselekmény ott is tart! A zord képi világ pedig még egy lapáttal rátesz. A repülőgép belseje pedig lehengerlő, mert nemcsak, hogy számítógéppel generálták az egész belső teret, de az stílusos, szemgyönyörködtető is egyben.

A Légcsavar szintén nem egy világrengető produkció, de figyelemreméltó mozi. Pörgő, izgalmas, többnyire okos krimi-thriller, ami valóban a képernyők elé szegez, s bár az apróbb logikátlanságok kicsit rontanak az összhatáson, ennek ellenére egy élvezetes, parás és szórakoztató mozi egy ismeretlen, de egész jó direktortól (Paul Schwentke).

70%

*Csernák Ákos