Titanic (1997)Katasztrófa és szenzáció
Minden idők legsikeresebb filmje, az örök érvényű Titanic nem véletlenül futott be páratlan szakmai és anyagi sikereket. Mindmáig rengeteg ember szívét megdobogtatja ez a romantikába oltott dráma. Persze kétkedők mindig akadnak, mint minden filmnél. Én a "szeretem" táborához csatlakoznék...
Ez a monumentális filmalkotás egyébként az első pillanatoktól a lezárásig pengeélen táncol a giccs és a szimpla gyönyörködtetés között. Az pedig, hogy mikor és hogyan nyúlik át a giccs kategóriájába, teljesen egyénfüggő. Az én ízlésemet általánosságban nem zavarta ez a fennkölt stílus, bár néha már számomra is sok volt az emelkedett hangnemből.
Néhány közhelyes és felesleges gondolat, és inkább a "jelen" cselekményéhez fűződő pompa -szerintem tényleg ritkán esett a ló másik oldalára a film, azért többnyire csak tisztán érzelemdúsnak éreztem, bár néhány túlzó pillanata biztosan van a filmnek.
A forgatókönyv nem csak ezen a téren bizonyult bonyolult alapanyagnak: az első tíz-húsz perc nyersen és tényszerűen felvázolja a Titanic történetét, katasztrófáját, és e gyorstalpaló után megint csak hajszálon múlt, hogy zseniális vagy pocsék kimenetelű lesz a film.
A hajó pusztulásának felvázolása után a film átmehetett volna egy nyálas semmibe, ami további két és fél órán át taglalja azt, amit az első pillanatokban.
Szerencsére azonban az első húsz perccel teljesen kontrasztosan, a száraz és rációval betöltött jelenből átúszunk a szenvedélyes (de nem érzelgős!) múltba, ahol az értelem helyét teljes sikerrel átveszi az érzelem, és a hajó katasztrófáját abszolút más megvilágításba helyezendő egy sokkal intimebb, személyesebb stílust vesz fel a film.
Bár a film alapvetően szerelemről, és egyéb egyetemes emberi érzelmekre épül, azért felmerül még egy nagyon fontos szembesítő tényező: az elmúlás. A Titanicban gyászosan jelenik meg az idő múlása, és az, hogy nem tartunk örökké.
Nem akarok magasztos kifejezésekkel élni, de James Cameron munkáját nem tudom másképp jellemezni, csak giccsesen. A mozi minden pillanatán csak úgy sugárzik az, hogy Cameron szívét-lelkét, minden erejét beleölte ebbe a produkcióba! Végtelen igényessége és maximalizmusa pedig végül egy nívós, minden tekintetben remek mozit eredményezett. Elképesztő erő lakozik ebben a rendezőben, egy ennyire nehéz és megterhelő alapanyagból kihozott mindent, amit egy ember ki tudna hozni. Embert próbáló munka volt ez a film, Cameron pedig hibátlanul állta a sarat. Ha engem állítottak volna abba a zűrzavarba, azt sem tudtam volna, mihez kezdjek. Irányítsam az ezernyi statisztát, az összes stábtagot, hogy végül minden óraműpontossággal működjön... Le a kalappal Cameron előtt!
Mindig a színészekről írok a blogban a legtöbbet, pedig próbálok azon lenni, hogy rövidre fogjam, de ez most sem fog összejönni.
Róluk csak szuperlatívuszokban tudok beszélni! A mindig tökéleteset nyújtó Kate Winslet ahogy megfagyott testtel, könnybelábadt szemével és esetlen tekintetével mindent megpróbál elkövetni, hogy megmentse szerelmét... Nagyon megérintő a játéka.
Leonardo DiCaprio-t rengeteg támadás érte a film után, nagyjából annyi, mint manapság az idióta Zac Efron-t, de utóbbival ellentétben DiCaprio sikeresen kilábalt a beskatulyázásból és elítélésből, azóta sikerült meggyőznie mind a szakmát, mint a közönséget. Az össztűz ellenére nem adta fel, és később olyan sikerekben mutatta meg tehetségét, mint például a Véres gyémánt, ahol aztán végképp minden antinézőt a saját oldalára állít. Pedig ebben a játékában sincs semmi elítélendő, karakán és szabadszellemű karakterét meggyőzően hozza.
Kathy Bates neve fogalom - generációjának nívósabb tagjaival együtt. Az Oscar-díjas színésznő itt egy újgazdag asszonyt alakít, aki láthatólag csak külsőleg vette fel a nagyzolást, belülről képes volt hús-vér embernek megmaradni. Bates tökéletesen játszik, de ezt már megszokhattuk tőle. Csodálkoznánk is, ha nem így lenne.
Frances Fisher nevét már kevesebben ismerik, pedig ha e filmje alapján kéne megítélnem, azt mondanám, remek színésznő! Fagyos, sznob karaktere lélegzetelállító.
Billy Zane az erkölcstelen, pénzéhes rosszfiút szintén remekül hozza, látszik, hogy még ő is belead mindent.
Gloria Stuart-ról azért nem tudok pozitívan vélekedni, mert általában az ő karakteréhez fűződnek a film hibás pontjai. Bár viszonylag jól szerepel, azért nem tudok ódákat zengeni teljesítményéről.
A kultikus zene ki más nevéhez fűződne, mint a tengernyi jelöléssel és két Oscar-al rendelkező James Horner-hez? Szívfájdító, földöntúli zenéje garantáltan emel a filmélményen. Azért Céline Dion-nak is jár az elismerés a tényleg mindenki által ismert fátyolos főcímdal miatt, amit ha az ember egyszer meghall, nehezen felejti el.
Külön bekezdést érdemel Kate Winslet karaktere, Rose. Rose a legkülönösebb alakja a filmnek. A társadalmi nyomástól menekülni vágyó nő pillanatnyilag az öngyilkosságban látja a "túlélést", de természetesen rögvest megváltozik a véleménye, amint találkozik Jack-el. Rose a kívülről fényűző, de belülről fájdalmában ordító személy. Míg a Titanic többszáz ember számára a végzetet, a halált jelenti, Rose számára a hajó a feloldozás, a megváltás. Amikor pedig visszaugrik a csónakból a hajóba - azt hiszem, a legösztönösebb, legérthetőbb cselekedete. Lázadása a társadalom ellen ebben a néhány másodpercben teljesedik ki.
Jack karakterében csak azt a végtelenül közhelyes gondolatot nem bírtam ("élj a mának"), sokszor ettől a hozzáállástól DiCaprio karaktere felvett valami nevetséges stílust.
Annyi mindenről lenne még jó írni! A lenyűgöző és szívszorító látványvilágról, az erős operatőri munkáról, a remek hangulatról, a sok különböző embertípusról, amit felsorakoztat a történet, stb. De talán nincs is értelme szavakba foglalni azt, amit érezni és átélni kell.
A Titanic tehát a nehéz forgatókönyv ellenére többnyire tartotta a színvonalat és határt a meghatottság és a sznob giccs között, a rendezés a lehető legjobb kezekbe került, a színészi játék pedig pontot tesz az i-re.
Néhány apró hiba, pár közhelyes gondolat ide vagy oda, felesleges a szőrszálhasogatás: a Titanic-ot lehet nyálasnak nevezni, lehet utálni, lehet imádni, de egy biztos: ez a mozi egy megkerülhetetlen alapmű, a filmtörténet szerves része, egy nagy hatású alkotás, mely karrierek beteljesedését, a filmtörténet legnagyobb szakmai elismeréseit és anyagi bevételét jelentette, és megannyi átszellemült percet okozott a nagyérdeműnek.
Mazochizmus volna több ezer ember passióját végignézni? Nem. Inkább felemelő, életre ösztönző.
90%Ez a monumentális filmalkotás egyébként az első pillanatoktól a lezárásig pengeélen táncol a giccs és a szimpla gyönyörködtetés között. Az pedig, hogy mikor és hogyan nyúlik át a giccs kategóriájába, teljesen egyénfüggő. Az én ízlésemet általánosságban nem zavarta ez a fennkölt stílus, bár néha már számomra is sok volt az emelkedett hangnemből.
Néhány közhelyes és felesleges gondolat, és inkább a "jelen" cselekményéhez fűződő pompa -szerintem tényleg ritkán esett a ló másik oldalára a film, azért többnyire csak tisztán érzelemdúsnak éreztem, bár néhány túlzó pillanata biztosan van a filmnek.
A forgatókönyv nem csak ezen a téren bizonyult bonyolult alapanyagnak: az első tíz-húsz perc nyersen és tényszerűen felvázolja a Titanic történetét, katasztrófáját, és e gyorstalpaló után megint csak hajszálon múlt, hogy zseniális vagy pocsék kimenetelű lesz a film.
A hajó pusztulásának felvázolása után a film átmehetett volna egy nyálas semmibe, ami további két és fél órán át taglalja azt, amit az első pillanatokban.
Szerencsére azonban az első húsz perccel teljesen kontrasztosan, a száraz és rációval betöltött jelenből átúszunk a szenvedélyes (de nem érzelgős!) múltba, ahol az értelem helyét teljes sikerrel átveszi az érzelem, és a hajó katasztrófáját abszolút más megvilágításba helyezendő egy sokkal intimebb, személyesebb stílust vesz fel a film.
Bár a film alapvetően szerelemről, és egyéb egyetemes emberi érzelmekre épül, azért felmerül még egy nagyon fontos szembesítő tényező: az elmúlás. A Titanicban gyászosan jelenik meg az idő múlása, és az, hogy nem tartunk örökké.
Nem akarok magasztos kifejezésekkel élni, de James Cameron munkáját nem tudom másképp jellemezni, csak giccsesen. A mozi minden pillanatán csak úgy sugárzik az, hogy Cameron szívét-lelkét, minden erejét beleölte ebbe a produkcióba! Végtelen igényessége és maximalizmusa pedig végül egy nívós, minden tekintetben remek mozit eredményezett. Elképesztő erő lakozik ebben a rendezőben, egy ennyire nehéz és megterhelő alapanyagból kihozott mindent, amit egy ember ki tudna hozni. Embert próbáló munka volt ez a film, Cameron pedig hibátlanul állta a sarat. Ha engem állítottak volna abba a zűrzavarba, azt sem tudtam volna, mihez kezdjek. Irányítsam az ezernyi statisztát, az összes stábtagot, hogy végül minden óraműpontossággal működjön... Le a kalappal Cameron előtt!
Mindig a színészekről írok a blogban a legtöbbet, pedig próbálok azon lenni, hogy rövidre fogjam, de ez most sem fog összejönni.Róluk csak szuperlatívuszokban tudok beszélni! A mindig tökéleteset nyújtó Kate Winslet ahogy megfagyott testtel, könnybelábadt szemével és esetlen tekintetével mindent megpróbál elkövetni, hogy megmentse szerelmét... Nagyon megérintő a játéka.
Leonardo DiCaprio-t rengeteg támadás érte a film után, nagyjából annyi, mint manapság az idióta Zac Efron-t, de utóbbival ellentétben DiCaprio sikeresen kilábalt a beskatulyázásból és elítélésből, azóta sikerült meggyőznie mind a szakmát, mint a közönséget. Az össztűz ellenére nem adta fel, és később olyan sikerekben mutatta meg tehetségét, mint például a Véres gyémánt, ahol aztán végképp minden antinézőt a saját oldalára állít. Pedig ebben a játékában sincs semmi elítélendő, karakán és szabadszellemű karakterét meggyőzően hozza.
Kathy Bates neve fogalom - generációjának nívósabb tagjaival együtt. Az Oscar-díjas színésznő itt egy újgazdag asszonyt alakít, aki láthatólag csak külsőleg vette fel a nagyzolást, belülről képes volt hús-vér embernek megmaradni. Bates tökéletesen játszik, de ezt már megszokhattuk tőle. Csodálkoznánk is, ha nem így lenne.
Frances Fisher nevét már kevesebben ismerik, pedig ha e filmje alapján kéne megítélnem, azt mondanám, remek színésznő! Fagyos, sznob karaktere lélegzetelállító.
Billy Zane az erkölcstelen, pénzéhes rosszfiút szintén remekül hozza, látszik, hogy még ő is belead mindent.
Gloria Stuart-ról azért nem tudok pozitívan vélekedni, mert általában az ő karakteréhez fűződnek a film hibás pontjai. Bár viszonylag jól szerepel, azért nem tudok ódákat zengeni teljesítményéről.
A kultikus zene ki más nevéhez fűződne, mint a tengernyi jelöléssel és két Oscar-al rendelkező James Horner-hez? Szívfájdító, földöntúli zenéje garantáltan emel a filmélményen. Azért Céline Dion-nak is jár az elismerés a tényleg mindenki által ismert fátyolos főcímdal miatt, amit ha az ember egyszer meghall, nehezen felejti el.
Külön bekezdést érdemel Kate Winslet karaktere, Rose. Rose a legkülönösebb alakja a filmnek. A társadalmi nyomástól menekülni vágyó nő pillanatnyilag az öngyilkosságban látja a "túlélést", de természetesen rögvest megváltozik a véleménye, amint találkozik Jack-el. Rose a kívülről fényűző, de belülről fájdalmában ordító személy. Míg a Titanic többszáz ember számára a végzetet, a halált jelenti, Rose számára a hajó a feloldozás, a megváltás. Amikor pedig visszaugrik a csónakból a hajóba - azt hiszem, a legösztönösebb, legérthetőbb cselekedete. Lázadása a társadalom ellen ebben a néhány másodpercben teljesedik ki.
Jack karakterében csak azt a végtelenül közhelyes gondolatot nem bírtam ("élj a mának"), sokszor ettől a hozzáállástól DiCaprio karaktere felvett valami nevetséges stílust.
Annyi mindenről lenne még jó írni! A lenyűgöző és szívszorító látványvilágról, az erős operatőri munkáról, a remek hangulatról, a sok különböző embertípusról, amit felsorakoztat a történet, stb. De talán nincs is értelme szavakba foglalni azt, amit érezni és átélni kell.
A Titanic tehát a nehéz forgatókönyv ellenére többnyire tartotta a színvonalat és határt a meghatottság és a sznob giccs között, a rendezés a lehető legjobb kezekbe került, a színészi játék pedig pontot tesz az i-re.Néhány apró hiba, pár közhelyes gondolat ide vagy oda, felesleges a szőrszálhasogatás: a Titanic-ot lehet nyálasnak nevezni, lehet utálni, lehet imádni, de egy biztos: ez a mozi egy megkerülhetetlen alapmű, a filmtörténet szerves része, egy nagy hatású alkotás, mely karrierek beteljesedését, a filmtörténet legnagyobb szakmai elismeréseit és anyagi bevételét jelentette, és megannyi átszellemült percet okozott a nagyérdeműnek.
Mazochizmus volna több ezer ember passióját végignézni? Nem. Inkább felemelő, életre ösztönző.
*Csernák Ákos
