Piaf
(La Môme, 2007)
Edith Piaf feltámasztása 40 év után

A La Môme minden bizonnyal 2007 egyik, ha nem a legsikeresebb európai filmje. Kérdés, hogy vajon méltó-e titulusára.

Bár az Edith Piaf, a francia sanzonénekesnő életét feldolgozó mozi hivatalos műfaji megjelölése életrajzi mű, a Piaf életében jártasabbak joggal húzzák fel szemöldöküket a műfaji besorolás láttán. Nem egy, nem két helyről hallani vissza, hogy a film hiteltelen képet fest mind Piaf magánéletéről, mind pedig karrierjéről. Ezen állításról mi is megbizonyosodhatunk. Egy rövid életút olvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy a forgatókönyv bár megjelöl néhány fontos eseményt, mégsem sikerül minden lényegesebb életképet kiragadnia. Emellett tévesen illusztrálja a kis Veréb pályaképét is.
Csak egyetlen témát kiemelve a magánéleti síkból: a legkevésbé sem lineáris szkript nyilván megpróbált katartikus pillanatokat csempészni a filmbe, hiszen a néző az utolsó percekben értesül arról, hogy Piafnak egyáltalán gyereke született. Ez az életét ismerőknek (azaz nagyjából az összes francia számára) nem okoz meglepetést, azok pedig, akik kevésbé jártasak a témában, katarzis helyett egy kérdőjellel konstatálják, hogy vajon mi szükség volt erre az öncélú csavarra.
Ezen kívül meglepő, hogy a film első felében a történet ide-oda ugrál a 10-es és a 60-as évek között. Ez egy kissé életidegen hangulatot teremt, melybe később nehezebb lesz beleélnie magát a nézőnek. A gyerekkori pillanatokat Piaf Mylord című, 1959-ben készült zseniális slágerével toldották meg az alkotók, nyilván mankóként használva az érdektelenség elkerülése végett.

A rendező, Olivier Dahan sem képes kiküszöbölni a forgatókönyv problémáit. Persze a baj ott kezdődik, hogy nem a Bíbor folyók 2. című bődületes baromság direktorát kellett volna megbízni a francia nemzet egyik kultikus ikonjának életét feldolgozó művel. Olivier Dahan többnyire silány rendezése ellenére szerezhet a közönségnek pár említésre méltó pillanatot. Az viszont végig ordít a képernyőről, hogy erősebb rendezéssel talán még a világot is megválthatta volna a film, Dahan viszont képtelen volt kézben tartani a dolgokat.


Mégis fogyaszthatóvá válik a film, mégis értékes és emlékezetes élményként vésheti be magát emlékezetünkbe. Marion Cotillard 2007-ben beírta magát a filmtörténetbe. Joggal.
Marion Cotillard hátborzongatóan Edith Piaf, a testtartása, mozgása, mimikája, hanghordozása. Egyszerűen ő maga Piaf, szédületes, lehengerlő alakítása elfeledteti a nézővel, hogy egy színésznő játssza Piafot, a film végén pedig a néző döbbenten ocsúdik fel, mikor meglátja Marion Cotillard nevét a stáblistán. Játéka kizárja a külvilágot, s olyan mélységeket érint, mely új értelmet ad a színészet fogalmának. Működése a vásznon nem más, mint tökéletes átolvadozás Piafba. 2008-ban Cotillard Oscar-díjat zsebelt be alakításáért, ami jogos, ebben az esetben viszont még ez a díj is kevésnek bizonyul játékának díjazására.

Ez hát a La Vie En Rose: tulajdonképpen egy átlagos életrajzi produkció, melyet Marion Cotillard hátborzongató alakítása és a zavarba ejtően remek zene cipeli a hátán, valamint emeli fel a rivaldafénybe, és az erősen jó kategóriába. Nyomasztó, fülledt légkörétől a néző bizonyára nehezen szabadul. Ahogy attól a gondolattól is, miszerint nagyobb rendezői tudatossággal a film új szintre emelhette volna az életrajzi filmek műfaját. Addig azonban marad néhány zseniális jelenet, olyan klasszikus dalok, mint a Mylord, vagy a Non, Je Ne Regrette Rien, és Piaf megelevenedése a vásznon. No meg a lehetőségek végtelen mezői, melyeknek mindössze a felszínén kapirgált Olivier Dahan.

80%


*Csernák Ákos