Angyalok és démonok
(Angels & Demons, 2009)
Szigorúan A Da Vinci-kód nyomdokain

A 2 Oscar-díjjal büszkélkedő Ron Howard mostanában Dan Brown könyveiből készít kasszarobbantó szuperprodukciókat, s miközben ezen silány munkákat adja ki kezei közül, becsúszik egy-egy igazán remek film is, mint a Frost/Nixon. Azt a darabot persze csakis jólneveltségünk miatt nem nevezzük teljes anyagi bukásnak, míg A Da Vinci-kód, vagy jelen elemzésünk tárgya, az Angyalok és démonok abszolút középszerével is gyümölcsöző befektetésnek bizonyult.

Persze az, ami évekkel korábban nagybetűs Botrányként működött mind a könyvesboltokban, mind pedig a jegyváltóknál, annak szinte nyoma sincs Ron Howard új produkciójában. Az Angyalok és démonok az egy fokkal pozitívabb kritikák ellenére is jóval visszafogottabb bevételeket produkált, mint elődje, s itt el is dőlt, mennyire félresiklott alkotás volt A Da Vinci-kód. Utóda sem sokkal jobb.

Az Angyalok és démonok sajnos már az írógép fölött végérvényesen elbukott. Azon ritka filmek egyike, ahol a remek színészgárda és (az előző film után végre) tudatos rendezés nagyszerűen találkozik. Tom Hanks szinte unalmas Robert Langdon szerepében, karaktere mintha jobban működött volna 2006-ban, de még így is tartja a frontot. Ellenben a női főszereplővel: Ayelet Zurer teljes jelenléte majdnem jelentéktelenebb, mint egy Anne Hathaway-filmográfia, de legalább a mellékszereplők mindent beleadnak: Armin Muller-Stahl tökéletes a bíboros szerepében, Ewan McGregor pedig ismételten bizonyítja, nem a mosolya miatt tart ott, ahol.
Minderre a koronát nem más, mint a zeneszerző teszi fel: Hans Zimmer zavarba ejtően remek filmzenéje egyszerűen mindenen túltesz: pörgő tempó, fülbemászó dallamok, mellyel a zeneszerző büszkén vállalhatja, talán az ő munkája itt az egyetlen, mely körbeér, s egységet alkot.


S mindezt a papír, melyre a történet született, kártyavár módjára dönti le. A film az első percekben feldobja a labdát: egy-egy meglepően erős jelenet jelzi, hogy a mű az egyház és a tudomány szembenállásának témáját fogja boncolgatni. Persze ennek nyoma sincs, elvégre egy kizárólag bevétel-orientált mozit nézünk, ezentúl nem is lehetnek olyan elvárásaink, melyek megközelítik az értelem szintjeit.
Lépjünk is tovább, bár ezen egyszerűen nincs mit szépíteni: ilyen fergetegesen túlzó, hatásvadász, mérhetetlenül gyenge történetet talán álmodni sem mertünk volna.
A fő karakterek úgy tépik Galilei papírjait, ahogy azt csak illemhelyen szokás; a leendő pápa alapvető közlekedőeszköze egy helikopter, melyet természetesen ő maga irányít; de még felmerül az elhunyt pápa felboncolása is. A főnyereményt pedig egy olyan nevetséges végkifejlettel ütik meg az alkotók, mely egyszerűen gyalázat az előző két órás játékidőt tekintve is. Így A Da Vinci-kódnál tapasztalt botrányos jelző egészen más értelmet nyer az Angyalok és démonok esetében. Egy végtelenül túlzó, buta és súlytalan történetet kaptunk, melyet egy pillanatig sem lehet komolyan venni. Itt még az adaptáció szó sem nyújt menedéket: A Da Vinci-kód idején a forgatókönyvírók remekül szemléltették, mennyire kell tiszteletben tartani az alapanyagot.
A forgatókönyv legnagyobb hibája pedig akár egy főbenjáró bűn: bár a tetőpontot tartalmazó jelenet tagadhatatlanul látványos, én a levegő helyett a földet választottam volna a bombarobbanás helyéül, csakhogy a hollywoodi végkifejletet megkerülvén egy valóban felszabadító érzés keretében véget érjen ez a gyenge széria, ne készüljön több film Robert Langdon professzorról, pláne ne Ron Howard rendezésében.
Imáimra érkezik is a lesújtó válasz: Dan Brown és Hollywood szerződése szerint már tartanak a harmadik film előkészületei. Az alapanyag Dan Brown azon könyve, melyet még meg sem írt.

50%

*Csernák Ákos