Rémálom az Elm utcában
(A nightmare on Elm Street, 2010)
Sajnos ez a valóság

Freddy Krueger neve fogalom. (Volt. Eddig.) Az 1984-ben született horroralak ezúttal kilencedik alkalommal jelenik meg a vásznon, mindennél színvonaltalanabb köntösben.

A remake-ek gyártása lassan külön iparággá növi ki magát, elnézve klasszikus filmek silány minőségű alig-másolatait, melyeknek már a szórakoztatás sem céljuk, de legalább az eredeti filmek eladják az újakat is. Általánosítani nem illik persze; a 2003-ban újraindult A Texasi láncfűrészes mészárlás-sorozat egész jó irányt vett fel, de a közelmúltban leginkább Rob Zombie filmnek sem nevezhető Halloween-újrája hagyott bennem kellően mély nyomokat ahhoz, hogy ne bízzak meg az álomgyár újragyártott szemeteiben.
Csakhogy mikor nyilvánosságra hozták, hogy az új Freddy Kruegert nem más, mint Jackie Earl Haley testesíti majd meg, aki az Apró titkokban olyan alakítást nyújtott, amire igazi ajándékként tekinthetünk, sikerült elhinnem, hogy ebből még kisülhet valami, és természetesen ismét beleestem abba a bizonyos csapdába.

Mikor az új rész nézése közben körvonalazódott számomra, hogy ez gyakorlatilag semmi, volt időm újragondolni az előző epizódok értékeit. Az 1984-ben készült első rész szinte már több, mint amit egy horrorfilmtől kívánnék. Jellegzetes karakterek, az egyik legviccesebb és legstílusosabb sorozatgyilkos, akit filmen láttam, minden porcikámat átjáró zene, és egy olyan rendezői igényesség, ami valódi szórakozást hoz el a képernyőkre. A hol jobb, hol gyengébb folytatások némelyike már felesleges bőrlehúzásról árulkodik, de az összkép tűrhető; a pár évvel ezelőtt elkészült Freddy VS. Jason pedig még legalább valami cél-féleséggel állt közönsége elé.

Azt viszont, amit az elmúlt másfél órában láttam, nem biztos, hogy a normalitás határain belül tudnám elhelyezni. Az egy dolog, hogy horror műfaja ellenére erősebb szívdobogás nélkül, rezzenéstelenül és ásítozva ültem végig a filmet. Ha a készítők is akarják, engem könnyen meg tudnak félemlíteni, példaként hozhatnék nem kevés horrort. De ezen túlléptem; az elmúlt idők egy-egy horrorfilmjének megtekintése alatt bőven volt időm hozzászokni, hogy a borzongás nem itt kezdődik. Az izgalom hiánya már nagyobb gond, tekintve, hogy ehhez azért nem kellene túl sok követ megmozgatniuk a készítőknek. A gyors vágásokkal, erős hanghatásokkal szemben pár horrorfilm megnézése után immunissá válik az ember, ezek után legalábbis csak ezzel tudom megmagyarázni, hogy az egyébként is igen kevés félelmetesnek szánt jeleneten csak a szemem tudtam forgatni, és volt, hogy egy mosolynál többet nem tudtam megereszteni.
Mindezt tetőzi a borzalmasan gyenge történet, a forgatókönyv, amiről ez esetben beszélni sem illik, de talán minden silányságot tetőz a színészi játék. Haley éppen még elfogadható, és ezt csalódottan kell leírnom, mert azt hittem, tőle talán még várhatunk minőséget. A főszereplő szürke kisegér azonban még inkább lefelé húzza azt, amit már így sem nevezhetünk színvonalnak. A gyilkosságok ötlettelenek, a helyszínek unalmasak, minden képkockáról árad, hogy a semmiért lett leforgatva.

Itt már az sem lényeg, hogy akár egy pillanatra megijedj.

Őszintén meghökkentem látván azt a szintet, amit egyes alkotások képesek képviselni. A Rémálom az Elm utcában nemhogy horrornak, de még filmnek is rossz vicc; a szó legszorosabb értelmében vett igénytelenséget már nem tudom kifejezni. Azért azt jó tapasztalni, hogy mindig van lejjebb, és a szánalom mint fogalom szinonimáinak száma állandó bővülésben van ilyen csapongó, mindenféle cél nélkül elkészült, értéktelen fércmunkának köszönhetően. Az első bekezdés zárójeles megjegyzését máris visszavonom: egy ennyire szokatlan igénytelenség remélhetőleg nem képes egy egész szimbólumot tönkretenni. Mindenesetre utolsó soraimnál már azt sem értem, hogy egyáltalán miért írok ennyit; úgy érzem, még egy 140 karakteres twitter-üzenet is túl nagy szívesség ahhoz, hogy ilyen gyalázatos teljesítményt értékeljek.

30%

*Csernák Ákos