Ragyogás
(The Shining, 1980)
Figyelemreméltó, de kissé hiányos alapmozi

Aki nem látta a filmet, az ne olvassa ezt el, mert a véleményem vége felé lelövök egy-két poént, bár próbáltam spoiler-mentesen fogalmazni, nem biztos, hogy összejött!

Stanley Kubrick közel harmincéves mozijával eléggé megosztotta a közönséget: sokan úgy gondolják, hogy az egyik legjobb Stephen King-adaptáció, mások nem szeretik, King egyenesen utálta ezt a mozit (ezért 17 évvel később a saját szájízére formálva újrázta a történetet), van pedig, aki szimplán szereti, bár nem sorolja kedvencei közé, mint én.

Azaz én inkább még csak megszerettem, mert épp most néztem meg, és bár nagyjából a helyén volt a mozi, azért vannak hiányosságai.

King azonos című regényéhez volt nagy szerencsém, olvasása közben körül-belül a halálfélelem kerülgetett. Hihetetlen érzés volt, nem hinném, hogy bárki el tudná érni a rémisztgetés ilyen magas fokát néhány sorral. Neki sikerült.
Aztán megláttam a TV-film verzióját, ami bevallom őszintén, egyik kedvenc misztikus horrorom lett. A könyvhöz képest visszafogottabb, de úgymond „gyengéden félemlített meg”.

Egyébként nem csoda, hogy Kubrick verzióját támadta King, hiszen a regénytől sok mindenben eltér, de szerintem egy regényadaptációnál elsősorban nem is az a lényeges, hogy a mozgókép mennyire tükrözi a sorokat, hanem hogy önmagában is megállja-e a helyét.

Ez a film pedig van, amiből túlteljesít, és van, amiből alul, ezért nem tudtam teljesen önfeledten imádni ezt a két és fél órát.
Pozitívumok közé sorolandó elsősorban a rémisztően eltalált hangulat, ami nyakon ragad az első percekben, majd két és fél órán keresztül vonszol magával a rettegés egyre mélyebb fokaiba. És nincs megállás, nincs kiszállás. Ezért érdemes még ilyen típusú mozikat is nézni. Számomra az igazi horror/thriller ott kezdődik, amikor eljön az a pillanat, hogy a néző a képernyő fölött idegesen hajszolja a szereplőknek, hogy „ne menj be az ajtón!; ne nézz be a szekrénybe, könyörgöm!”. Ez a nézői rettegés, mikor már mi is körmünket rágva aggódunk és dermedten ülünk a tévé előtt, és bár mindössze néhány másodpercbe kerülni lekapcsolni a tévét és továbblépni, mégis végignézzük a félelmetes eseményeket, mert taszítva vonz! Rettegésben tart, az adrenalinod megnő, és mégis nézed, mégis folytatod. Ilyen horrorokból bizony nem sok akad, ezekért megéri emlegetni ezt a műfajt.

Az pedig, hogy ez a Ragyogás mekkora alapkő a műfajban, és hogy mennyire kitaposta az utat a sok későbbi kacatfilmnek, arra élő példa, hogy sok jelenetet már nem egy újkori horrorpróbálkozásban láthattunk viszont, de „vissza a gyökerekhez”-módon azok a már jól ismert szcénák mégis ránk hozzák a frászt, és erre csakis az alapmű képes – ez is csak eme mozi nagy ívűségét jelzi.

A stílusos rendezés ügyesen emelte az adrenalint, a paranoid látványvilág pedig sokat javított az összképen. A legfurcsább a moziban, és talán egyben a rendező legjobb húzása az, hogy a tágas, hatalmas helységek, szobák ellenére mesterien keltették a klausztrofób, elszigetelt hatást, ehhez pedig tényleg szükség volt egy Kubrick-kaliberű mozimágusra.

Viszont negatívumokból is akad bőven – sajnos!
Ott van a zene, ami egyszerre jó és rossz, mert teljesen semmitmondó és lényegtelen, sőt, sokszor fülsértő, mégis dob a hangulaton: ilyen filmzenékhez még nemigen volt szerencsém, de összességében nem nyűgözött le.

A színészi játék is vegyes. Nos a női főszereplővel, Shelley Duvall-al föl lehetett volna törölni a padlót, mintsem szerepeltetni, hisz nem elég, hogy csúnya nő, de még vérgyenge is. Egész produkcióját Anna Faris Scary Movie 1-béli menzás futásához tudnám hasonlítani: nevetséges és felesleges. Duvall játéka tényleg rossz, ráadásul vonyításai és idétlen mozgása sem segítenek a helyzeten. Szegényke nagyon esetlen volt, nem csodálkoztam az Arany Málna-jelölésén.
De legalább van ellensúlyi pont, mégpedig a főszereplő, Jack Nicholson személyében, aki egyenesen brillírozik, és túlzás nélkül állítható, hogy ezt a filmet ő vitte el a hátán. Nélküle nem sokat érne. Ördögi szemforgatása, Joker-re emlékeztető homlokráncolása, betegesen fenyegető, halálos arcjátéka valamint sokatmondó káromkodásai egyszerűen mindent vittek! Magát a megtestesült gonoszt láttam a vásznon, cinikus és elmebeteg, bomlott agyú és ravasz… Ez Jack Nicholson filmje!

A sztori nem mindig volt a helyén, nem csak a regényhez, hanem önmagához mérten sem, de egy misztikus horrornak ezt azért el lehet nézni. A jelenetek között csemegézve is találni erősebbeket és oda nem illőket. Hogy csak a végéből említsek: a legutolsó pár másodperc a fényképen valami döbbenetes, de Torrence "végzetét" elég nevetséges volt látni a labirintusban.
Egyébként hiába Jack Nicholson, aki maximálisan teljesített, a forgatókönyv hibáihoz sajnos csatolandó a karakterek kiforratlansága. Az egyik ominózus jelenet, mikor Torrence-t írás közben megzavarja a neje - nagyjából ott kezdődött a film parája, de igazából a könyv ismerete nélkül nem tudtam volna megválaszolni Torrence cselekedeteinek miértjét. Úgy gondolom, egy mélyebb kidolgozás ráfért volna a karakterre, mert így kissé felületesre sikeredett.

Összességében bár nem teljes az elégedettség, és ezek után én még mindig jobban szeretem King TV-filmjét, egy rendkívül stílusos és hangulatos kis horrort kaptunk, ami közel harminc év távlatában is minden szempontból megállja a helyét. Nekem valami mégis hiányzik belőle, amiért azt mondhatnám a filmre, hogy zseniális.
75%

*Csernák Ákos