Lolita (1997)
A bizonyíték arra, hogy az első 5 perc mennyire meghatározó
A Lolita remake-je csaknem negyven évvel az eredeti film után érkezett - jóval kisebb visszhanggal, mint elődje, jóval kevesebb elismeréssel és jóval nagyobb érdektelenséggel.
Tökéletesen meglátszik, hogy néhány évtized mit hordoz magában a társadalmi változásokat illetően. 1962-ben a Lolita hatalmas port kavart, '97-ben meg sem kottyant. A '70-es években betiltották Az ördögök című erős egyház-kritikával rendelkező filmet, most rivaldafényben várjuk az újabb egyházítélő, a Doubt érkezését.
Mindenesetre ha a két Lolitát egymás után megnézzük, még élesebben kiütköznek a kultúra és a társadalom változó jegyei.
Ez a feldolgozás egy sokkal szabadabb szellemben készült, itt már látunk mindent, kapunk mindenből is eleget, itt már nincs betiltás, nincsenek határok: ha már erotikus film, akkor legyen is az!
De nem lett! Nagyon nem lett az! A rendező egy provokatív, szókimondó filmet akart készíteni - épp az ellenkezőjét annak, amit Kubrick csinált. És most itt tartunk: a '62-es eredeti ünnepelt mozi, a '97-es remake egy üres nulla.
Amikor Kubrick Lolitáját néztem, kissé fanyalogtam, hogy nem elég zavarba ejtő. Arra gondoltam: "Mi lett volna, ha....?" - és erre ez az új film a válasz.
Mi lett?
Elcsépelt, elhamarkodott mozi, ami semmi érzelmi töltettel nem szolgál kirívó kendőzetlensége ellenére, és ami sokkal több akart lenni, mint ami valójában lett.
Itt már az első 5 percben minden eldől: ezekben a pillanatokban ugyanis Humbert Humbert ok-okozati összefüggéseit, mozgatórugóit mutatja be a film. Ez az első nagy hiba.
A következő 20 percben annyi minden történik, ami az eredeti moziban 60 perc alatt. Megismerjük Charlotte itt már klisés, skatulyás jellemét, megismerjük Humbert-et, aki égbekiáltó okoskodásai és észérvei ellenére jelentéktelenné csökevényesül a film során, és megismerjük a címszereplő Lolitát, akinek elcsépelt karaktere egyáltalán nem ad magyarázatot arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, miért érez úgy, ahogy, egyáltalán mit érez.
Így csak egy összefüggéstelen katyvaszt kapunk.
A rendező bár képes új, XI. századi, modern megvilágításba helyezni a történetet (és sajnos magyaráz ahelyett, hogy érzelmeket közvetítene), de sajnos filmje még így sem kirívó, nem botránkoztat meg a szexjeleneteivel, nem ad semmit, mert az 1997-ben készült Lolita egy egyszerű sablonfilm, ami mindössze megidézi a modernebb filmek irányát.
A rendező - Kubrick-al ellentétben - nem a saját gondolatait hagyta érvényesülni, mert úgy érezte, hogy ez a modernebb kivitelezés majd ellensúlyozza a tehetségtelenségét. Pedig nem.
Nem adott át stílust, nem adott át egy világképet, egy gondolatmenetet, mindössze arra koncentrált, hogy ez a film sokkal szókimondóbb, kendőzetlenebb lesz, mint elődje, és úgy érezte, hogy ezeken a pilléreken majd megáll a feldolgozás. És végül több szék közül a földre esett.
Próbálja megidézni a fanyar humort is, ez viszont már a XI. századi filmekre jellemző humor, ami bár sok moziban megállja a helyét, itt egyáltalán nem. Nem fekete humorú, hanem idétlen és ostoba, sokszor giccses poénkodással próbál minket levenni a lábáról. Sőt, a film egyik momentumában még egy halálesetet is megpróbál viccesként beállítani!
Melanie Griffith nem tudom, miért vállalta el azt a tíz perces szerepet, ami egy klisés, minden lében két kanál háziasszonyt idéz meg - pedig az eredeti Lolitából jól tudjuk, hogy egyéb mozgatórugói is voltak Charlotte-nak.
Jeremy Irons még nagyjából emel a színvonalon, de nem nyűgözött le játékával. Arcjátéka pedig nagyjából egyezik David Morissey minősíthetetlen produkciójával az Elemi ösztön 2-ben.
Dominique Swain pedig képtelen elhitetni velem, hogy Lolitát látom a képernyőn, azt a karakán, bájos csitrit, aki míg az eredeti filmben lehengerlő karakter volt, itt már csak egy lebutított sablon.
A legfőbb gond persze, hogy az 1962-es Lolitában megismert 12 éves csitri lány itt egy idétlen szexéhes szintre degenerálódik le. Lolita karakteréből kiveszett a szexuális pajkosság, a cserfesség, az intelligencia és az érzelmesség. A lány karaktere is felvett egy sablonos színvonalat, mint Charlotte-é.
A modern, kendőzetlenebb hangvétel így csak egy menekülőútvonallá válik, és ekkor eszmélünk rá igazán, hogy Kubrick fátyolos hangulatisága mennyivel többet ért annak idején.
Tehát nagyon keserű szájízzel néztem meg a remake-et, végtelenül lebutított karakterek, elnagyolt és így értékét (és varázsát) vesztő történetábrázolás, buta viccekkel és semmiféle hangulatossággal. És ilyenkor még az is sovány vigasz, hogy a stúdió megkövetelte a gyors munkát, a rövidebb játékidőt, stb. Ez lehet egy mentség, de mégsem kielégítő magyarázat a film hiányosságait illetően.
Összességében egy ostoba, illúzióromboló film, ami az intelligenciájától és ésszerű magyarázataitól veszti el varázsát, s amiben a legnagyobb ludas a rendező, Adrian Lyne, aki saját stílusának, egyediségének hiányát a túlfűtött előadásmóddal próbálja leplezni - sikertelenül.
És igen, tudom, hogy minden filmet önállóan kell értékelni. Remake ide vagy oda, az 1997-es Lolita is megérdemel(ne) egy objektívebb véleménynyilvánítást. Ez viszont egyrészt nehéz - akarva-akaratlanul felrémlettek bennem az eredeti film megfelelő jelenetei -, másfelől teljesen mindegy, hogy az Adrian Lyne-féle Lolitát hogyan szemléljük: így is, úgy is rossz.
55%
*Csernák Ákos
Tökéletesen meglátszik, hogy néhány évtized mit hordoz magában a társadalmi változásokat illetően. 1962-ben a Lolita hatalmas port kavart, '97-ben meg sem kottyant. A '70-es években betiltották Az ördögök című erős egyház-kritikával rendelkező filmet, most rivaldafényben várjuk az újabb egyházítélő, a Doubt érkezését.
Mindenesetre ha a két Lolitát egymás után megnézzük, még élesebben kiütköznek a kultúra és a társadalom változó jegyei.
Ez a feldolgozás egy sokkal szabadabb szellemben készült, itt már látunk mindent, kapunk mindenből is eleget, itt már nincs betiltás, nincsenek határok: ha már erotikus film, akkor legyen is az!
De nem lett! Nagyon nem lett az! A rendező egy provokatív, szókimondó filmet akart készíteni - épp az ellenkezőjét annak, amit Kubrick csinált. És most itt tartunk: a '62-es eredeti ünnepelt mozi, a '97-es remake egy üres nulla.
Amikor Kubrick Lolitáját néztem, kissé fanyalogtam, hogy nem elég zavarba ejtő. Arra gondoltam: "Mi lett volna, ha....?" - és erre ez az új film a válasz.
Mi lett?
Elcsépelt, elhamarkodott mozi, ami semmi érzelmi töltettel nem szolgál kirívó kendőzetlensége ellenére, és ami sokkal több akart lenni, mint ami valójában lett.
Itt már az első 5 percben minden eldől: ezekben a pillanatokban ugyanis Humbert Humbert ok-okozati összefüggéseit, mozgatórugóit mutatja be a film. Ez az első nagy hiba.
A következő 20 percben annyi minden történik, ami az eredeti moziban 60 perc alatt. Megismerjük Charlotte itt már klisés, skatulyás jellemét, megismerjük Humbert-et, aki égbekiáltó okoskodásai és észérvei ellenére jelentéktelenné csökevényesül a film során, és megismerjük a címszereplő Lolitát, akinek elcsépelt karaktere egyáltalán nem ad magyarázatot arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, miért érez úgy, ahogy, egyáltalán mit érez.
Így csak egy összefüggéstelen katyvaszt kapunk.
A rendező bár képes új, XI. századi, modern megvilágításba helyezni a történetet (és sajnos magyaráz ahelyett, hogy érzelmeket közvetítene), de sajnos filmje még így sem kirívó, nem botránkoztat meg a szexjeleneteivel, nem ad semmit, mert az 1997-ben készült Lolita egy egyszerű sablonfilm, ami mindössze megidézi a modernebb filmek irányát.
A rendező - Kubrick-al ellentétben - nem a saját gondolatait hagyta érvényesülni, mert úgy érezte, hogy ez a modernebb kivitelezés majd ellensúlyozza a tehetségtelenségét. Pedig nem.
Nem adott át stílust, nem adott át egy világképet, egy gondolatmenetet, mindössze arra koncentrált, hogy ez a film sokkal szókimondóbb, kendőzetlenebb lesz, mint elődje, és úgy érezte, hogy ezeken a pilléreken majd megáll a feldolgozás. És végül több szék közül a földre esett.
Próbálja megidézni a fanyar humort is, ez viszont már a XI. századi filmekre jellemző humor, ami bár sok moziban megállja a helyét, itt egyáltalán nem. Nem fekete humorú, hanem idétlen és ostoba, sokszor giccses poénkodással próbál minket levenni a lábáról. Sőt, a film egyik momentumában még egy halálesetet is megpróbál viccesként beállítani!
Melanie Griffith nem tudom, miért vállalta el azt a tíz perces szerepet, ami egy klisés, minden lében két kanál háziasszonyt idéz meg - pedig az eredeti Lolitából jól tudjuk, hogy egyéb mozgatórugói is voltak Charlotte-nak.
Jeremy Irons még nagyjából emel a színvonalon, de nem nyűgözött le játékával. Arcjátéka pedig nagyjából egyezik David Morissey minősíthetetlen produkciójával az Elemi ösztön 2-ben.
Dominique Swain pedig képtelen elhitetni velem, hogy Lolitát látom a képernyőn, azt a karakán, bájos csitrit, aki míg az eredeti filmben lehengerlő karakter volt, itt már csak egy lebutított sablon.
A legfőbb gond persze, hogy az 1962-es Lolitában megismert 12 éves csitri lány itt egy idétlen szexéhes szintre degenerálódik le. Lolita karakteréből kiveszett a szexuális pajkosság, a cserfesség, az intelligencia és az érzelmesség. A lány karaktere is felvett egy sablonos színvonalat, mint Charlotte-é.
A modern, kendőzetlenebb hangvétel így csak egy menekülőútvonallá válik, és ekkor eszmélünk rá igazán, hogy Kubrick fátyolos hangulatisága mennyivel többet ért annak idején.
Tehát nagyon keserű szájízzel néztem meg a remake-et, végtelenül lebutított karakterek, elnagyolt és így értékét (és varázsát) vesztő történetábrázolás, buta viccekkel és semmiféle hangulatossággal. És ilyenkor még az is sovány vigasz, hogy a stúdió megkövetelte a gyors munkát, a rövidebb játékidőt, stb. Ez lehet egy mentség, de mégsem kielégítő magyarázat a film hiányosságait illetően.
Összességében egy ostoba, illúzióromboló film, ami az intelligenciájától és ésszerű magyarázataitól veszti el varázsát, s amiben a legnagyobb ludas a rendező, Adrian Lyne, aki saját stílusának, egyediségének hiányát a túlfűtött előadásmóddal próbálja leplezni - sikertelenül.
És igen, tudom, hogy minden filmet önállóan kell értékelni. Remake ide vagy oda, az 1997-es Lolita is megérdemel(ne) egy objektívebb véleménynyilvánítást. Ez viszont egyrészt nehéz - akarva-akaratlanul felrémlettek bennem az eredeti film megfelelő jelenetei -, másfelől teljesen mindegy, hogy az Adrian Lyne-féle Lolitát hogyan szemléljük: így is, úgy is rossz.
55%
*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment