Születésnap
(Festen, 1998)
Lehunynánk a szemünket...

Íme ismét egy közönségfilmnek legkevésbé sem mondható remekmű!
Születésnap... Ez nem az a mozi, ahol egy családfő hatvanadik szülinapját ünnepelvén összegyűlik a nagycsalád, a rokonok (még azok is, akiket nem is ismerünk), és kedvesen, bájcsevegve eltöltenek egy szép estét.
Aki megnézi a filmet, az mindent lát majd, csak az előbb felsoroltakat nem. Már az első percek után megbizonyosodunk arról, hogy itt nem egy szeretetteljes családi légkör fogadja a nézőt.
Itt nincs teketória, itt nem kerülgeti senki a kását, nem lesz helye sem álszentségnek, sem képmutatásnak: ez a ceremónia egy szókimondó, vérbeli dráma lesz, ami örök élményt jelent majd mindenki számára, aki megtekinti, de nem feltétlenül pozitív értelemben véve.

A dogmafilmek egyik megálmodója, Lars Von Trier burkoltan, és "szelíden" osztotta a kritikát a Dogville című mozijában (legalábbis ehhez képest). Rögtön arra gondoltam, hogy majd a Születésnap is egy sok gondolkodást igénylő, visszafogottan bíráló stúdiófilm lesz, pedig egyáltalán nem. Egyedi és lehengerlő kamerakezelésén kívül köze sincs azokhoz a dogmaként megjelölt filmekhez, amiket én eddig láttam. És hogy ez a fiatal rendező, Thomas Vintenberg honnan rendelkezik ekkora élettapasztalattal!? Egy ennyire nehéz és problémás témát vászonra álmodni - hát le a kalappal!

A történet mi másról szólhatna, mint egy születésnapról? Rengeteg egybegyűlt, ínyenc ételek, sznob barmok csilingelnek egymás poharába a szokásos unalmas és giccses köszöntőket lövöldözve az ünnepelt számára, hogy az a dögunalmas hálálkodásai közepette megköszönje, hogy kedves családja évtizedeken át támogatta blablabla. Viszont! Felszólal a drága apuka egyik fia, köszöntőt mond, és olyan mondatok hagyják el ajkát, amivel megpecsételi az este kimenetelét.

Ahogy a néző hangulatát is. Az első ominózus köszöntő után görcsbe ugrik a néző gyomra. A második után elkezd izzadni a tenyere. Utána pedig ver a néző szíve, a zsigeri para, a ceremónia gyilkos hangulata ott lóg a néző fotele és a tévéképernyő között. Két órás adrenalin-pumpa. Mert annyira intim, annyira bensőséges: kendőzetlenül enged betekintést egy teljesen idegen család összes kis titkába. Egy belső kitárulkozást követhetünk nyomon. A történetet tekintve a mozi többször őrületes erővel kirobban, és olyan szinten nő a feszültség a néző és a film között, amilyet én még sosem tapasztaltam. Pedig ez nem egy horror, nem egy olcsó gyilkolós mozi, ez inkább tömény dráma kemény sztorival tabuk nélkül.


Talán ez a legfontosabb: a film nem ismer tabut. Megállás nélkül érkeznek a zavarbaejtő (és példátlanul megkomponált) dialógusok és jelenetek, a tévé előtt ülve már a karfát szorítjuk, hogy érjen már véget ez a rémálom, de folytatódik (és titkon azért örülünk neki, mert ilyen fantasztikus filmélmény nem minden fán terem). A Születésnappal kapcsolatban érvényes a kijelentés, hogy kendőzetlenül öli a népet, vérfagyasztóan szembesít a tömény valósággal, megmutat egy olyan életképet, ami miatt összetethetjük a kezünket, ha mi nem éltünk át ehhez hasonlót. Itt semmi sem marad a jól bevált szőnyeg alatt, épp ellenkezőleg: minden apró kis mocskot a teríték mellé felszolgál a film. És látni, ahogy néhány óra alatt az amúgy is instabil talajon álló család megrogyik... Zseniális!
Egyik titka pedig tényleg abban rejlik, hogy betekintést nyújt olyan családi drámákba, amihez istenigazából semmi közünk nincs. Persze mi mégis kíváncsian elindítjuk a filmet, mert ilyen az ember. Minden karakter szennyesébe belepillantunk, aztán koppanunk egy nagyot: lehet, hogy nem is éri meg annyira belefúrni magunkat a mások életébe... Épp elég a sajátunk.

Engem teljesen megdöbbentett a film, lüktető erejével, mégis fagyos kimértségével abszolút lehozott. Amolyan kétórányi depressziónak is felfogható. Nem boldog film, de nem is az a célja. Egy percig sem idilli miliőbe invitálja a nézőt, ahonnan a stáblistáig garantáltan nem száll ki senki! A Születésnap nem ismer határokat szemérmetlenség terén. Már nagyon kellett egy ennyire nyílt mozi.
Ám ez a dán film nem is az a fajta, amire majd évek múltán is szívesen emlékezünk, ami után szívesen megbeszéljük a témát, boncolgatjuk a forgatókönyvet, vagy a hibátlan színészi teljesítményekről áradozunk, esetleg ami után megnyaljuk a tíz ujjunkat, majd beteszünk egy nyálas zenét és kicsattanunk a jókedvtől: ezt a filmet át kell érezni, megélni, utána pedig mélyen hallgatni. Súlyos és marcangoló, példátlanul embert próbáló film a legsokkolóbb fajtából. De ennek ellenére megérint és valódi élményt nyújt (az első "tabu-köszöntő" pedig már felfogható egy kisebbfajta katarzisnak).
Ehhez már tényleg érdemes odatenni a korhatárt jelző karikát. Itt néző nem marad szárazon. Mindenkit kritizál. Mi pedig végignézzük, mert az a dolgunk.
90%

És megint csak a közhelyes dumával tudok jönni, de hát mi mással? Szégyenteljes, hogy ilyen nívós mozik a süllyesztőben tűnnek el olyan hulladékfilmek javára, amik semmi pluszt nem adnak az életünkbe, ami egyáltalán nem formál át, nem érint meg. Ez lenne a Hollywood-i valóság?

*Csernák Ákos