Az elítélt
(Felon, 2008)
Kőkemény történet egy másik valóságról
(Felon, 2008)
Kőkemény történet egy másik valóságról
Két nap alatt két "nehéz" film bőven sok volt. Mivel az Amerikai história X-től sem voltam egyöntetűen elájulva, tartottam a Felon-tól. Szerencsére nincs sok okom panaszra.
A Felon ugyanolyan kendőzetlenül -bár másabb eszköztárakkal - regél a rácsok túloldalán lévő életről, arról a kegyetlen valóságról, ami ott fogad. Ahogy a Rekviem egy álomért eléggé elriaszt a drogoktól, a Felon úgy riaszt el a börtöntől! Őrületes realizmusával egy-kettőre kiütötte nálam a biztosítékot.
Rendkívül megindított a film, ott van például az első öt perc (egyébként az ügyes rendező hála az égnek az első öt percben sitty-sutty felvázolja az alaphelyzetet, aztán másfél óra keménység következik), ami rögtön felveti az első kérdéseket: mi lett volna, ha? Máshogy kellett volna csinálni persze, de olyan gyorsan történt minden, és hiába mentegetőzünk, hiába bánjuk meg már az első percben tettünket, meg kell érte bűnhődnünk, de rendesen. Úgy gondolom, ezzel a dologgal minden ember nap mint nap találkozik, senki számára sem ismeretlen ez a "csapda", ez a helyzet.
Aztán kissé csalódtam, mert ahogy főhősünk egyik helyről kerül a másikra, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a mozi egy dokfilm-szerű körkép az amcsi büntetőrendszerről, de hála az égnek a történet hamarosan megállapodott, és innentől már következhetett a véres dráma.
A Felon bár nagyon erős töltetű, igazi börtönfilm, szerencsére véren és püfölésen túl is létezett mondanivaló a moziban, és ennek hihetetlenül örültem. Az egyik fő momentuma a történetnek, amely inkább a vége felé kap visszhangot, hogy olyan "alapvető" dolgokat, mint szeretetet, boldogságot csak akkor érzi meg az ember, ha hiányban szenvedünk tőlük. Ezek az egyetemes érzelmek, momentumok annyira megszokottak, hogy tényleg csak akkor vesszük őket észre, mikor nem kapunk belőle. /Vagy fordítva./ Igazán egyetemes témakörökkel foglalkozik, mégpedig remek kivitelezésben, és ez kiemeli az átlagos börtönfilmek sorából.
Viszont erről a filmről sem tudok egyöntetűen áradozni. A színészek nem kiemelkedőek, de legalább a helyükön voltak (főszereplő: Stephen Dorff és Val Kilmer, akit csak a stáblistán ismertem fel), de a karakterek többsége csak lóg a levegőben, és a forgatókönyv semmit sem kezd velük. Ezenkívül ami nagyon hiányzott, az a lírikusabb hangvétel. Persze így is bőven személyes és megérintő volt a film, de nekem nem ártott volna még egy kis lírikus töltet. Persze egy film nem elégítheti ki mindenki ízlését, és nem is a célja.
Összességében egy teljesen elfeledett (vagy inkább halva született), mégis figyelemre méltó és fontos film. Nagyobb közönséget érdemelne. Elgondolkodtató, megérintő és súlyos mozi.
Mindenkinek ajánlom!
75%A Felon ugyanolyan kendőzetlenül -bár másabb eszköztárakkal - regél a rácsok túloldalán lévő életről, arról a kegyetlen valóságról, ami ott fogad. Ahogy a Rekviem egy álomért eléggé elriaszt a drogoktól, a Felon úgy riaszt el a börtöntől! Őrületes realizmusával egy-kettőre kiütötte nálam a biztosítékot.
Rendkívül megindított a film, ott van például az első öt perc (egyébként az ügyes rendező hála az égnek az első öt percben sitty-sutty felvázolja az alaphelyzetet, aztán másfél óra keménység következik), ami rögtön felveti az első kérdéseket: mi lett volna, ha? Máshogy kellett volna csinálni persze, de olyan gyorsan történt minden, és hiába mentegetőzünk, hiába bánjuk meg már az első percben tettünket, meg kell érte bűnhődnünk, de rendesen. Úgy gondolom, ezzel a dologgal minden ember nap mint nap találkozik, senki számára sem ismeretlen ez a "csapda", ez a helyzet.
Aztán kissé csalódtam, mert ahogy főhősünk egyik helyről kerül a másikra, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a mozi egy dokfilm-szerű körkép az amcsi büntetőrendszerről, de hála az égnek a történet hamarosan megállapodott, és innentől már következhetett a véres dráma.
A Felon bár nagyon erős töltetű, igazi börtönfilm, szerencsére véren és püfölésen túl is létezett mondanivaló a moziban, és ennek hihetetlenül örültem. Az egyik fő momentuma a történetnek, amely inkább a vége felé kap visszhangot, hogy olyan "alapvető" dolgokat, mint szeretetet, boldogságot csak akkor érzi meg az ember, ha hiányban szenvedünk tőlük. Ezek az egyetemes érzelmek, momentumok annyira megszokottak, hogy tényleg csak akkor vesszük őket észre, mikor nem kapunk belőle. /Vagy fordítva./ Igazán egyetemes témakörökkel foglalkozik, mégpedig remek kivitelezésben, és ez kiemeli az átlagos börtönfilmek sorából.
Viszont erről a filmről sem tudok egyöntetűen áradozni. A színészek nem kiemelkedőek, de legalább a helyükön voltak (főszereplő: Stephen Dorff és Val Kilmer, akit csak a stáblistán ismertem fel), de a karakterek többsége csak lóg a levegőben, és a forgatókönyv semmit sem kezd velük. Ezenkívül ami nagyon hiányzott, az a lírikusabb hangvétel. Persze így is bőven személyes és megérintő volt a film, de nekem nem ártott volna még egy kis lírikus töltet. Persze egy film nem elégítheti ki mindenki ízlését, és nem is a célja.
Összességében egy teljesen elfeledett (vagy inkább halva született), mégis figyelemre méltó és fontos film. Nagyobb közönséget érdemelne. Elgondolkodtató, megérintő és súlyos mozi.
Mindenkinek ajánlom!
*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment