December 4, 2010

Biutiful (2010)

Gonda Anita vendégírásában mondhatni exkluzív kritika fogadja a blog olvasóit. A Biutiful című, Alejandro Gonzalez Iñárritu rendezte műről magyar kritikát még nem igen találni a webes palettán, a Madridban tartózkodó Anita azonban megtörte ezt a csendet. Dicséretkörök felesleges lefutása helyett elég annyit mondanom, hogy ez a személyes jellegű, szenvedélyes és mélyre ható írás többet ad, mint bármelyik barokkos, műanyag, hivatalos kritika. Fogadjátok hát szeretettel és odafigyeléssel!


A Halál él. – ez az első blikkre talán teljesen értelmetlennek tűnő gondolat kavarog bennem tegnap késő délután óta, mióta megnéztem a filmet.
Nem akarom rögtön a kritikusok – kritizálásval kezdeni és nem is szokásom egy film megnézés előtt kritikákat olvasni, de olyan régóta várok erre a filmre, hogy bizony szinte mindent elolvastam róla, még a megnézése előtt. Szinte kivétel nélkül minden kritikában (főleg a spanyol kritikusok vélekednek így) olvasom, hogy 2 és fél óra fájdalmas utazás, túl szomorú…. stb.stb.stb. Szinte csak ezzel foglalkoznak. Őszintén kérdem én, hogy attól még, hogy egy film 2 és fél órás, és nagyon – nagyon szomorú, miért ne lehetne egy nagyon – nagyon jó film is? Könyörgöm, nem árulok semmiféle spoilert, ha elmondom, a történet arról szól, hogy a főszereplőről kiderül, hogy meg fog halni. Ezek után vár valaki vidámkodást?! Mert aki vár, ne tegye. Egyik Iñárritu-film sem bővelkedik mosolyogni való jelenetekben, hát ez: főleg nem. Nagyon nem. 2 és fél óra fájdalmas utazás. Való igaz. De rengeteget adhat az embernek, kérdés ki mennyire képes befogadni.

Javier Bardem és Alejandro González Iñárritu

Alejandro González Iñárritu
…. Nem semmi ez a pacák, így sem mutatták még be Barcelonát, ahogy Ő tette. Nagyon kedvelem ezt a rendezőt, kevesen tudják befogadni a stílusát, és az [origo]-n olvastam (azt hiszem ez addigi egyetlen magyar nyelvű Biutiful-kritikában), hogy szociálisan túl érzékeny rendező és görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy érzelmileg manipulálja a nézőt. Azóta sokat gondolkodok ezen a megállapításon és valóban, ezzel valamilyen szinten egyetértek. De sokkal jellemzőbbnek érzem ezt az előző filmjeire. Idősíkokkal való bűvészkedés majd a sok-sok szereplő hirtelen „egymásra talál” valahogyan, teli minden téren sokkoló jelenetekkel… mondjuk a görcsös ragaszkodást a nézők meghatásához, legjobban én a 21 grammnál éreztem, és itt a Biutifulnál a legkevésbé. Talán hozzátesz ehhez az is, hogy nincsen több idősík, mondhatjuk, hogy egy szálon fut a történet, érthetőbb, mint az eddigiek, bár a mellékszereplők bemutatása így sem marad el, de ezúttal csak felületesen. Amennyire szükségünk van, hogy megismerjük jobban Uxbalt. Ebben a filmben, minden karakter a főszereplőt segíti. Csak annyira ismerjük meg őket, amennyire szükséges. Nem éreztem, hogy ez hiba lenne a filmben. Sőt így is, eléggé belemélyedt Iñárritu a bevándorlók világába, talán ennyire sem kellett volna, de ha már mindenképpen akarta, elég volt ennyi. Volt elég dráma így is, ha jobban megismerünk minden szereplőt (mint más Iñárritu-filmekben) akkor az már nekem, azt hiszem sok lett volna. Hálás szerep volt ez Javier Bardemnek, hiszen tényleg minden szereplő Őt segítette. Ezt a filmet tartom a mexikói rendező, legérettebb filmjének. Érdekes az egész látásmódja. Érdekes ahogy vélekedik az Életről, a Halálról, a Szerelemről, az Emberi kapcsolatokról. Egyszer meginnék vele egy sört, és elbeszélgetnék vele ;). De amíg nem leszek ilyen szerencsés helyzetben, megelégszem a filmjeivel is, amik Hál Istennek, hogy vannak!
Hatalmas pacsi a gyönyörű operatőri munkáért Rodrigo Prieto-nak és a lehengerlő zenéért Gustavo Santaolalla-nak. Nem elképzelhetetlen, hogy díjakkal is megköszönik majd nekik, mert nem mindennapi munkát tettek le az asztalra.

Az, hogy Javier Bardem mekkora színész, számomra nem volt kérdés sosem. A valaha élt legjobb színésznek tartom. Erős kijelentés? Szívesen nyitok vitát a kérdésről, azokkal az emberekkel, akik hozzám hasonlóan látták az ö s s z e s filmjét. Sok mindent köszönhetek neki és a filmjeinek. Ha Ő nem indít el az úton, hogy bizony nekem el kell mélyednem a spanyol nyelv rejtelmeiben, akkor most nem lennék itt Madridban, és ha nem lennék itt Madridban, sok álmom, ami már valóság, még most is álom lenne. Nem akarom túl személyesre venni az irományt, de túl érzékeny vagyok erre az emberre. Tisztelem és Becsülöm Őt, mint Embert, mint Színészt. Őszintén mondom, arra nem gondoltam, hogy még engem is meg tud lepni, de megtette. Olvastam vele interjúkat, sokat. Azt nyilatkozta, hogy sokat változott, úgy érzi mostmár képes olyan gyengédséggel közeledni 1-1 szerephez, amire azelőtt nem volt képes. Hát valóban… nem hittem volna, hogy még engem is meg tud lepni, de megtette. Már csak azért is nagyon vártam ezt a filmet, mert Javier például sosem alakított még családapát. Látni apaként, látni, ahogy a gyerekeivel bánik… teljesen új volt, úgy ahogy Neki, a nézőknek is.

Uxbal (Javier Bardem) a Gyerekekkel – Maramba (Hanaa Bouchaib) és Mateo (Guillermo Estrella)

Olyan erő volt ebben az alakításában és olyan, de olyan szenvedély, hogy voltak pillanatok, amikor úgy éreztem szétcsattan a mozi. Minden, de minden jelenet színvonalán tudott emelni, és végre, újra spanyol nyelvű filmben, ettől nagyobb örömet nem is nagyon tud nekem okozni. Igazságtalannak tartanám, ha nem Ő kapná meg a Legjobb férfi főszereplő Oscar-díjat (ha jelölni sem jelölik, az a világ legnagyobb vicce lenne) mert bár sok-sok alakítást nem láttam még, akiket jelölésként emlegetnek, nem tudok elképzelni, ettől erősebb alakítást. Tőle működött a film, Miatta nem érezte azt a néző, mint a többi Iñárritu-filmnél, hogy a rendező mennyire görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy érzelmeket váltson ki a nézőből. Nem kellett görcsösen ragaszkodni. Javiert megnyerte a főszerepre, megnyerte a főnyereményt.
Úgy kezdtem, hogy a Halál él. Soha egy filmben sem éreztem még ennyire, hogy mennyire közel van a Halál az Élethez. Itt ebben a filmben látni azt, ahogy gyerekek, felnőttek, csak úgy elhullanak, mint a legyek… Valami brutálisan fájdalmas és ijesztő volt látni. Rengeteg filmben látunk ilyet, szóval ez annyira nem is újdonság. De ennek a filmnek Javier mellett, a Halál a másik főszereplője. És ezt ennyire intenzíven, sokkolóan látni… ez azért brutális volt. [origo]-n írták, hogy Javier a vállára veszi a világ baját. Így van. Igazából nem tudott mit tenni. Túl sok szál fűzte össze az alvilággal, mindezt a megélhetése miatt, hogy eltarthassa a gyermekeit. Nem volt más választása, mint elmélyedni a bevándorlás-kérdésben is, természetesen ahogy a bevándorlók sorsa rosszabbodott, úgy Uxbalé is. Én ezen, (mint pl. a spanyol kritikusok igen) nem akadtam fenn. Nekem egyikből következett a másik. Hogyha azok szarba kerülnek, akikkel üzletelünk, mi is szarba kerülünk. És ha még a tetejébe halálos betegek is vagyunk…. komolyan vannak spanyol kritikusok, akik szerintem nem látták a filmet, annyi következetlen dolgot írnak. Javier alakításától persze el van ájulva mindenki, de azért a körülmények, a mellékszereplők erős lélekjelenléte (még ha ismétlem, nem is annyira kidolgozottak, mint a korábbi Iñárritu-filmekben) segítette Javier Bardemet, Uxbal karakterének a megformálásában.
Másik, aki nagy segítségére volt, ez az eddig, számomra – SAJNOS – teljesen ismeretlen színésznő, Maricel Álvarez, aki a feleségét alakította a filmben. Megkockáztatnék neki is egy jelölést, de attól tartok az Akadémia nem fog. De jelölés vagy nem jelölés, a tényen nem változtat, hogy hihetetlen nagyot alakított!! Nagyon fontos volt Uxbal és az Ő kapcsolata.

Marambra (Maricel Álvarez) és Uxbal (Javier Bardem)

Ez mondta el nekem a legfontosabb dolgot. Újra változott a véleményem a szerelemről. Rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy mit tesz az illető, akit szeretünk. Lehet tolvaj, gyilkos…. vagy mint ez esetben Marambra: alkoholista kurva, aki képtelen a gyerekeiről gondoskodni… mindegy milyen. Ha szeretjük, szeretjük. Csak a sorrend változik meg. Mint Uxbalnál, hogy nyilván a gyermekei fontosabbak voltak számára, mint hogy szereti az anyjukat. De ettől függetlenül, minden egyes jelenetben, ahol együtt voltak, lehetett érezni, hogy szeretik egymást. És ez engem, finoman szólva is sokkolt. Kicsit kilátástalannak érzem most a saját helyzetemet. Talán nem tehetünk semmit, ha szeretünk valakit, akkor szeretjük és kész. Mi nem tudunk mit tenni, Ő meg akármit tesz, mindegy, az érzelmek nem változnak meg. Óriási fegyvere, óriási erénye volt a filmnek ez a szál. Ez járult hozzá ahhoz is a legjobban, hogy megismerjük Uxbalt.
Meg kell említenem, hogy itt Spanyolországban, Javiernek elég rossz híre van, számomra teljesen érthetetlen módon. Erre az emberre büszkének kellene lennie, MINDEN spanyolnak, Javier nem az ellenségük, hanem a kincsük. Emlékezzünk, mikor átvette az Oscar díjat. Kinek ajánlotta? A Hazájának. Ez az ember, bár való igaz nem itt él (bár most hazaköltöztek, hogy a kicsi itt szülessen meg) nagyobb Spanyol, mint bárki.

És tegnap egyébként teli volt a mozi, mellettem egy kb. 50 éves férfi ült. A film közben 2-3 jelenetnél hangosan felzokogott, mint ahogy még sokan – megkockáztatom, hogy legalább egyszer mindenki – a moziban. Film után hosszasan bámultam még a film plakátját a mozi előtt. Megállt mellettem egy körülbelül velem egyidős (21-22 éves) fiú, szintén a filmről jött ki. Sírtunk és átöleltük egymást. Ezt, ezt váltotta ki a film az emberekből. Utána, ahogy sétáltunk csapatostól a metróig, hűvös volt. Összébb húzta mindenki magán a kabátot. Dideregtünk. Megálltunk a zebránál. Várakoztunk. Mire egy idősebb hölgy azt mondta: „sosem felejtem el ezt a filmet”. Hát igen. Helyeseltem. Minden bizonnyal én sem.

Az, hogy hány százalékot adnék erre a filmre, nem tudom megmondani. Reális értékelést nem tudok mondani. Közvetített felém olyan gondolatokat, megértetett és megismertetett velem olyan érzelmeket, amelyekre szükségem volt. Hozzátett az életemhez.
A film nem hibátlan, nem tökéletes. De mégis Biutiful.

Gonda Anita
2010. december 4.
Madrid


No comments:

Post a Comment