Minikritikák IV.

Salt ügynök (Salt, 2010)
Hiába telt el lassan két hét azóta, hogy láttam a Salt ügynököt, a pusztítóan silány minősége úgy blokkolt, hogy még most sem tudom úgy szidni a filmet, ahogy megérdemelné. Pár évvel ezelőtt még a Wanted plakátján nevettük Angelina Jolie-t, kinek kezébe annyira illett a fegyver, mint Jennifer Aniston-éba a filmszerződések. A könnyed mosolyt Evelyn Saltként pillanatok alatt törölte le arcunkról, s helyét átvette a lemondó fejcsóválás. Jolie rosszabbul járt; komplett arcjátéka a bánatos faarccal véget is ér, ezzel érzékeltetve, mennyire nem találta a helyét a forgatáson. Aggodalmát utólag megértem, de azt már kevésbé, hogy az Észvesztővel a háta mögött, az Elcserélt életekkel filmográfiáján hogy képes ennyire szenvedélytelenül és élettelenül alakítani. Persze greenbox előtt nem olyan könnyű, márpedig a Salt ügynök trükkmestereit csak vaskos idézőjelek között említhetjük, munkájuk minőségét boncolgatni pedig felesleges kopogás a billentyűzeten. A röhejes irrealitást percről percre fokozó filmben nem létezik se fizika, se gravitáció, a PG-13-as korhatárbesorolásba két horzsolás és négy csepp vér fért bele, de a mozi legmeglepőbb része mégis az, mikor tudatosul bennünk, hogy az én-pirulok-amiért-hallgatnom-kell filmzenét nem más szerezte, mint James Newton Howard.
Roppant szerencsétlen csillagzat alatt született a Salt ügynök; a trailer-en kívül minden egyes eleme egy rémálomszerű félrelépés, és egy tagadni való színre lépés a világ egyik vezető színésznője részéről.

Az egész mozi Jolie-központú, ám ő egymaga kevés, hogy támogassa a mozit.

40%


Negyedik típusú találkozások (The Fourth Kind, 2009)
Magyarországon pár nappal ezelőtt jelent meg DVD-n Milla Jovovich 2009-ben készült áldokumentumfilmje. Jovovich talán ez alkalommal bizonyította először, hogy a kifutókról vörös szőnyegre vándorolni érdemes vállalkozás volt; mi több, játéka ezúttal szórakoztató, már-már meggyőző. Hogy ki mennyit lát bele, és mennyi alapot tulajdonít a földönkívüliekről szóló történeteknek, azt ezúttal nem elemezném, az azonban tényként közölhető, hogy a Negyedik típusú találkozásokban megvan az az apró, de rendkívül fontos elem, ami megannyi filmből hiányzik: a hatás. A nem eredeti, mégis elképesztő erejű képi világ egyszerre rendkívülivé válik, az osztott képernyőmezők a mozi nyelvévé válnak, a millió szűrő használata pedig végre nem rontja a filmélményt. Az operatőri munka kiváló, az érkező autót felülnézetből rögzítő kamera külön jelentéssel ruházza fel a képsorokat. A hangok tökéletesek, vágásuk színvonalas, a filmzene pedig több, mint azt egy horrorfilmtől kívánnánk.
Ez a rendkívüli technikai háttér biztosít erős alapokat a filmhez, amit a hitelességre törekvő rendezés igényessége tovább épít, és mint az elején említettem, végül Milla Jovovich önmagához képest nagyszerű, és Charlotte Milchard kivételes játéka koronáz. A teljes mű fojtogató és megrázó légköre pedig azt a minőséget jelenti, amire horrorfilmnél szinte már nem is mertem számítani.
A Negyedik típusú találkozások valódi csemege: képkockái a munkatársak jobbra való törekvésének indexei, ráadásul megmutatkozik egyfajta igényesség is, ami mellett már nincs súlya annak, hogy hiszek vagy sem hasonlóan bizarr dolgokban.

Milla Jovovich és Charlotte Milchard hibátlanul építenek a másik játékára.

80%

*Csernák Ákos