Minikritikák II.

A blogban néhány hónapja már készült egy bejegyzésnyi minikritika, melyben olyan filmekről alkotott véleményeim foglaltam össze, mint az Agora, Az út, az Antikrisztus, vagy a Precious.

Ezúttal az elmúlt pár nap filmes élményeit foglalom össze, mert bár úgy érzem, mindnek érnie kell még bennem egy teljesebb képhez, mégis vétek volna kihagyni fejtegetésüket!


Chloe (2009)
Anne Fontaine Nathalie... című 2003-as filmjének remake-jét az idei Cannes-i filmfesztivál Cinéfondation szekciójának elnöke, Atom Egoyan álmodta vászonra lenyűgöző szereplőgárdával. A kétségbeesett anya és feleség szerepében Julianne Moore ragyog olyan erőteljesen, ahogyan én Az órák óta nem láttam őt. Karaktere rájön, hogy férje (a tévedhetetlen Liam Neeson) csalja őt, s megbizonyosodásképp felbérel egy prostituáltat (Amanda Seyfried egyes pillanatai kimagaslóan jók), hogy csábítsa el a félrelépett férjet. Különös kapcsolatrendszer alakul ki a film négy főbb karaktere között; a család életébe belépő Chloe felforgatja azt, ami már felbukkanása előtt sem működött. A feje tetejére állt kapcsolatok és sorsok hálója óriási erőt ad a filmnek, így az izgalom a többnyire eseménytelen történet ellenére is garantált. A fagyos kanadai légkör, a gyönyörű, mégis hidegen zord díszletek túlfeszítik a hangulatot, a film zenéje innen-onnan ismerős dallamai ellenére is fokozzák a fojtogató légkör erejét. Furcsa érzésvilággal gazdagít Atom Egoyan filmje: a nyers, csendes mindennapok közé kiválóan fűzi be a gyanú és megszállottság felkavaró érzését; minden látszólag kimért és nyugodt pillanat mögött tapinthatóan lappang valami sötétebb, nyugtalanító erő.
80%

Álcázott igazság a Chloe minden pillanata

Hold (Moon, 2009)
Duncan Jones felmagasztalt filmjét elég sokáig kerülgettem, mert borzasztóan tartottam a csalódás lehetőségétől. Visszatekintve inkább elvesztegetett időnek érzem az összes percemet, amikor halogattam művének megtekintését. A filmtől függetlenül kötelező elismerni a rendező rátermettségét: Jones teljes filmográfiája gyakorlatilag egy 2002-ben készített rövidfilmből és az itt taglalt sci-fi-ből áll. Ami itt megelevenedik, mégis sok éven át összegyűlt tapasztalat tökéletes pillanatban való mederbe terelését sejteti, épp ezért lenyűgöző egy ennyire magával ragadó teljesítmény. A javarészt egyszereplős film másik remek pontja Sam Rockwell, aki valósággal eluralja a képernyőt, jelenléte meghatározó. A történet rendkívül csavaros és sokszor kiszámíthatatlan. Persze az is lehetséges, hogy nem is akartam kiszámítani, egyszerűen csak átadtam magam az ár sodrásának és alávetettem magam Jones irányításának, ami egy ennyire pezsgő rendezésből adódóan nem nehéz feladat. A történet felkap és magával ránt, meglepő elemei igazi élményt szolgáltatnak. A 2001: Űrodüsszeia című filmre visszaemlékezve előre rettegtem Gerty robottól, akibe Kevin Spacey lehel életet. Várakozásommal ellentétben természetesen itt nem ennyire egyszerű az eset. A robot és a Rockwell karaktere közötti kapcsolat több mint érdekes, mélyen árnyalt és sokkal bonyolultabb annál, hogy egyszerű sztereotípiákra hagyatkozzunk. A film mögött álló tartalmi valóság elképesztő erejű, a vége-narráció pedig annyira emlékezetes, ami után halmozott kérdőjelek nélkül állíthatom: a Hold az egyik legerősebb, leghihetőbb és legemberibb sci-fi, amit életemben láttam.
90%

Őrület kergeti a Hold főhősét a valóságba

Arizonai álmodozók (Arizona Dream, 1993)
Nagy gondban vagyok mindannak szavakba öntésével, amit Emir Kusturica filmje nyújtott számomra. Különös, talán megfejthetetlen tapasztalattal gazdagodtam az alig több mint két óra alatt, míg a film tartott. Elvétve néhány pillanatig untam magam, és az is előfordult, hogy nem tudtam mire vélni egyes jelenetek jelentőségét; hol jókat nevettem, vagy épp mélyen repültem Lili Taylor szavaiban elmerülve, miközben megfogalmazta, hogy minden ember előbb-utóbb a saját anyja vagy apja. A kiugró filmzene egyes dallamai célegyenest vittek a katarzis felé a képi világgal kiegészülve. Ám összességében nem biztos, hogy el tudnám mondani, mit láttam. Ellenben a kavargó érzések, sőt, érzelmek sora, ami felhalmozódott bennem a film során és utána, valami olyat nyújtottak számomra, amit film még nem igazán. Tudnék definiálni néhány érzéskört, amit Kusturica érintett az álmodozás létjogosultságától a rideg valóságig oda és vissza, de nem biztos, hogy akarom. Akkor talán elveszne a varázs. Lehetséges, hogy többé e film felé sem nézek, hisz mi lesz, ha megszűnik ez a különös hatás? Az Arizonai álmodozók az a film, amit nem lenne bölcs dolog fejtegetnem, mert talán megsérülne mindaz, amit felépített bennem. Jobb, ha ezt megőrzöm magamnak, és nem akarom tisztázni sem magammal, sem mással. Ehhez hasonló élmény-alapú filmeket viszont sokat szeretnék még látni, mert épp megfogalmazhatatlanságuk adja földöntúliságukat, és bizonyítják, hogy van, amihez nem elég egy hangszer, egy vers, vagy egy festmény: bizonyos dolgokhoz mozgókép kell.

Elveszünk az álmodozásban (Faye Dunaway és Johnny Depp)

*Csernák Ákos