Mum & Dad (2008)
Az angolok büntetése

Az angol horror 2008-ban is hódított jó pár egyedi alkotás kitermelésével. Elég csak a Kelly Reilly főszereplésével készült remek Eden Lake-t említeni, de a szakma részéről még nagyobb elismerésnek (s persze annál kisebb ismertségnek) örvend a Mum & Dad.

A film szülőatyjából, Steven Sheilből bizonyára nem hiányzik a csonkolást, undorító vérengzést, gyomorforgató húsdarálást övező fantázia. Mint a film írója és rendezője - bár furcsa kimondani - nagyon is kreatívan végezte a dolgát, ügyesen kerülve a sablonokat, kissé úgymond egyedi filmet alkotva, s mindezt tetőzve a nézőből kiváltott végtelen undorral.

Az alapszituáció, miszerint egy lengyel lány Angliába költözve megismerkedik az emberi gyarlósággal és a pszichés állapot legalacsonyabb szintjeivel, kellően erős alapot ad az alkotásnak, de mindez mit sem érne a színészi játék nélkül, mely túlzás nélkül állítható, szenzációs.
Kissé noname színészekről van szó, én személy szerint egyiküket sem ismerem, de gondolom, a magyar közönség zöme is csak értetlenül áll a nevek előtt. De még inkább a teljesítményüket tekintve döbbenhetünk meg. A torz, beteg jellemeket tökéletesen megjelenítő anya (Dido Miles) és apa (Perry Benson viszi a hátán a filmet) mellett feltűnik a betegesen irigy nővér (Ainsley Howard), a röhejes báty (Toby Alexander), s persze a főszereplő, Olga Fedori, aki kissé haloványabb teljesítménnyel övezve küzd az életéért.

A Mum & Dad egy iszonyatosan nehezen fogyasztható horror, kétségkívül kilóg a sorból, de nem feltétlenül a legpozitívabb értelemben.
65%

És idáig bírtam megőrizni a nyugalmam. A film nézőre gyakorolt hatását már említettem, itt az ideje, hogy ki is fejtsem. A film első részében feltűnik egy olyan jelenet, mely garantáltan kicsapja a nézőben a biztosítékot, hogy aztán tömény undorral és hányingerrel megspékelve tetőzze azt gyomorforgatóbbnál gyomorforgatóbb percekkel.
Bár én nagyjából jól tűröm a hasonló alkotásokat, úgy gondolom, hogy ilyen idegtépő betegségre nincs szükségem. Az, hogy jó pár ősz hajtinccsel kapcsoljam ki a tévét, hogy az idegrendszerem a szó szoros értelmében károsodjon a játékidő alatt, nos nem feltétlenül pozitívum. Nem hinném, hogy egy filmnek ez lenne a feladata. Ennyire kifejezhetetlenül ocsmány, aberrált betegségre személy szerint többet nem vagyok kíváncsi a képernyőn, innentől kezdve pedig nem is tudom úgy értékelni ezt a 85 perces mozgóképet, mint egészséges emberek által készített, igazi film.
0%

*Csernák Ákos