December 20, 2008


Frost/Nixon (2008)
Egy passzív, mégis erőteljes történelmi film

Nem is tudom, mit vártam ettől a politikai filmtől. Jó, nem azt mondom, hogy ettől a mozitól akartam rádöbbenni az élet nagy igazságaira, nem ettől vártam, hogy a sok egyetemes és közhelyszerű érzelmességet elénk tárja; a film megnézése után mégis az egyik szemem sírt, a másik nevetett.

Amerika történelmének talán legkényesebb, leglegendásabb és legfontosabb eseménye Richard Nixon, Amerika 37. elnökének nevéhez fűződik, aki a Watergate-botrány kirobbanása után, 1974-ben lemondott. A film az ezt követő eseményeket dolgozza fel, pontosabban azt az interjúsorozatot, melyet David Frosttal készített.

Ezt a sztorit nem sokkal az ügy lezajlása után színpadra vitték, idén pedig már filmfeldolgozásban is megismerkedhetünk a kényes eseményekkel.

A Frost/Nixon remek kezdéssel indul: az első néhány perc bemutatja a Watergate-botrány utáni időszakot - egyetemesen egész Amerikára levetítve. Ezután a film egy sokkal zártabb szinten halad, a történelmi eseményt kizárólag David Frostra és Richard Nixonra kiterjedve vizsgálja, azaz szinte semmit nem érez meg a néző abból a korból, abból a miliőből, a botrány és a lemondás utóhatásaiból. Szerintem ettől nyitottabban kellett volna kezelni a mozit: én örültem volna, hogyha bővebben és egyetemesebben szemlélteti a forgatókönyv az események utáni időszakot. Ennek hiányában viszont a "tapasztalatlanabb" néző nem ismerkedik meg a korral; az ezen eseményeket megélt nézők pedig elesnek egy nosztalgiától.

A másik dolog, ami riasztó, hogy a történet két szálon fut: az egyik ugyebár maga az interjúsorozat, a második viszont egy elszúrt lehetőség: ez a szál dokumentumfilm-szerűen próbálja bemutatni az eseményeket. Ez abszolút nagy mellélövés, mert ezzel a film egy műanyag-jelleget vesz fel. Másrészt értem én, hogy ezzel a második szállal próbálták bemutatni a miliőt, aminek hiányáról előbb írtam, viszont ez nagyon nem jött össze. Ez a mellékszál tehát nem csak frusztráló, a film végén már egyenesen illúzióromboló!

Számítottam rá, hogy ez a film nem az érzelmek filmje lesz, csupán a rációra, a velős tényekre épül. Igazából ez így van rendjén, viszont ezáltal túl szélsőségessé vált a film: egy nagyon fontos pillanatot leszámítva egy momentum sem érinti meg a nézőjét, s így nem válhatunk eggyé a történettel: nem tudunk vele azonosulni (de ez a karakterekre nem vonatkozik!), nincs meg a katarzis. Ebből azt akarom kihozni, hogy egy történelmi film valóban megkövetel ez bizonyos passzív szemléltetőmódot, itt viszont már kissé eltúlozták. Leszámítva a film utolsó perceit (erre még később kitérek). Tehát a történetvezetés hagy némi kivetnivalót maga után, és ingadozó, de összességében elfogadható.

Ezen kívül viszont nem tudok panaszkodni! A film körülbelül az 50. percben jut el az első interjúig - odáig mindössze a tények felvázolását, valamint azt az utat vizsgálja a mozi, ahogy Frost eljut Nixonig, és beizzítja az interjúsorozat-projektet. Azt hiszem, ez az 50 perc lesz az, ami alatt 10-ből 8 néző unatkozni fog (mert ez ilyen sztoriknál általában így szokott lenni). Én mégsem untam, ugyanis élvezet volt nézni, hogy az okos forgatókönyv pontról pontra felépíti a stabil és erős karaktereit. Nixon néhány fullasztó megnyilvánulása, egy büszke és magabiztos meghajlása - ezek azok a pillanatok, amikor rögtön körvonalazódnak Nixon karakterének jegyei. Frost-ot pedig egy belevaló, vigyorgó, szemérmetlen emberként ismerhetjük meg. Ráadásul megismerjük a főbb karakterek mozgatórugóit (ezáltal találkozunk azzal a közhellyel, hogy mindent a pénz mozgat). Én ezért nagyon fontosnak tartom a film első egy óráját - karakterépítő, ráadásul felkészít minket a maradék időszakra, ahol a történet mély vízbe ugrik.

Már az első félidő is tartogat izgalmas jeleneteket, és ahogy sodródunk a játékidővel, úgy konstatáljuk az egyre feszültebb, izzasztóbb légkört. És az első interjú előtti pillanatban megáll a nézőben az ütő: együtt izgulunk a két főszereplővel, együtt szorongunk a kendőzetlenség miatt, együtt lélegzünk fel az interjú végén. Ez is azt igazolja, hogy a Frost/Nixon él, és bár az érzelmiség háttérbe szorul, a tényszerűséget is képes színesen és színvonalasan előadni.

A film vége felé, a legütősebb és legszemérmetlenebb interjú során azt hiszem, csúcspontjára érkezik a mozi. Az utolsó interjú végén eljön az a pillanat, amire végig vártam: itt vesz fel a film egy érzelmesebb vonulatot. Illetve nem is ő veszi fel, hanem a néző. Ráadásul a mozi egyáltalán nem törekszik arra, hogy megérintsen minket, vagy hogy közel kerüljön a szívünkhöz: valahogy mégis előcsalja a nézőből azt, amire egyáltalán nem számítottam! A Vágy és vezeklés után a Frost/Nixon ismét képes elérni azt, hogy a film nézője elszámoljon múltjával, átgondolja az életét. Egyszer csak belenézünk Frank Langella szemeibe, ránézünk arcára, ami bármely szónál többet mond, és mi is érezzük azt, amit ő: a megbánást.
Ezért tartom egy furcsa egyvelegnek ezt a mozit: végig távolságtartó, és az egyetlen érzelmes pillanatot sem ő idézi elő, hanem a néző saját magának.

Muszáj kitérnem a színészekre, akik egytől egyig lélegzetelállítóak. Frank Langella, aki Nixon megformálásáért idén Golden Globe-jelölésben részesült kapott, remekelt. Minden pillanatban erőteljes és hihető játékot láttam tőle. Tiszteletet parancsoló hangja és gyilkos tekintete fantasztikus.
Michael Sheen-t (A királynő) azonban jobb lett volna David Frostként feltüntetni a stáblistán. Ennyire élethű játékot ugyanis nem lehet eljátszani: eggyé kell válni a karakterrel, és ezt Sheen teljesítette. Nem értem, miért nem kapott jelölést, igazán kijárt volna neki. Őrületes mimikája van, nagyon széles repertoárral rendelkezik. Persze színészi vénából is jutott neki, nem is kevés. Nálam már a A királynőnél is bizonyított, most viszont megkérdőjelezhetetlenül kijelenthető, hogy hatalmas tehetség.
Rebecca Hall-t élmény volt viszontlátni A tökéletes trükk után. Most már sokkal nagyobb szerep jutott neki, és megállta a helyét.
Ebben a filmben minden karakter él, minden szereplőnek megvan a saját világnézete, a gondolatisága. Ettől és a remek színészektől válnak a karakterek egytől egyig hús-vér emberekké.

Ron Howard-al bajban vagyok. Rendkívül igényes és intelligens dirigálása ellenére én úgy éreztem, hogy állást foglal a történetben, ezt pedig nem tudom értékelni. Objektív bemutatás kellene, hogy majd otthon minden néző saját véleményt alkothasson. Aztán lehet, hogy én érzem rosszul, de nekem ez a film véleményt nyilvánító szagot árasztott.

A zene a legjobb! Már hetek óta hallgatom, most pedig megbizonyosodtam róla, hogy milyen remekül működik a filmmel együtt. Érdekesség, hogy a Vágy és vezeklés egyik zenéje is felcsendül, az Elegy for Dunkirk. Továbbra is rendületlenül állítom, hogy az öt Golden Globe-jelölt filmzene közül Hans Zimmer alkotása messzemenőleg a legkiemelkedőbb.

Összefoglalva a Frost/Nixon nem filmtörténeti volumenű, de értékes és igényes film. Minden pillanata korrektül kidolgozott, minden jelenetén látszik a maximalizmus. És ha keserédes szájjal kapcsoltam is ki a filmet, azt kell mondanom: egy tiszteletreméltó mű. Ha néhol túlságosan is művészieskedő, néhol túl passzív, néhol túl szubjektív munka is, mégis van benne valami éltető erő, ami megfog, és rávesz arra, hogy még jó sokszor megnézze az ember a filmet.
Művészi szinten képes megismertetni minket a főbb karakterekkel, és egy olyan lüktető csomagolásban tárja elénk az interjúsorozat részleteit, ami minden néző számára kielégítő lesz.
Ezt a mozit azt hiszem, nem lehet szeretni. Nem fog senkihez sem közel állni. Nem is arra hivatott, hogy megríkasson, vagy az élet tanulságait nevelje belénk. Célja a történelem egy igen fontos momentumának bemutatása volt, és úgy érzem, sikerült emléket állítania a világhírű interjúsorozatnak. Ha nem is hibátlanul, de jól.
Szép munka!
80%

*Csernák Ákos

No comments:

Post a Comment