A pankrátor
(The Wrestler, 2008)
Aronofsky újabb dimenziója a filmezésről

Darren Aronofsky az extravagáns Pi és a szentimentális Forrás után egy abszolút klisés sztoriba nyúlt. És ismét beletrafált! 2006-os szakmai buktája után úgy tűnik, ismét az élre tört. Csak úgy, mint Mickey Rourke.

Mindig csak dicsérni tudom Aronofskyt, de ezek után tényleg tagadhatatlan, hogy aki egy sablonos történetbe 2008-ban még képes életet lehelni úgy, hogy a szakma és a közönség egyaránt ünnepelje az adott művet, az egyszerűen őstehetség.
A pankrátor ugyanis javarészt sablonokkal teletűzdelt történet. Lecsúszott emberek, apa-lány kapcsolat, drogok, szerelem a sztriptíz-táncossal (Marisa Tomei nem csak szexis, de fantasztikusan játszik)… Illetve sablonok helyett inkább úgy fogalmaznék, hogy túlságosan hétköznapi, és ezáltal teljesen életszagú. Darren Aronofsky újraértelmezte a klisé fogalmát, és a Wrestlerben megmutatta, hogy lehet a sablonos élethelyzeteket hatásosan és szépen bemutatni.

Mickey Rourke gyakorlatilag önmagát alakítja: egy lecsúszott, megsemmisült ember megpróbál visszatérni a nagybetűs életbe. Nos, Rourke-nak minden bizonnyal sikerült: karrierje újraélesztését rögtön egy Oscar-jelöléssel koronázta meg. Randy ’Ram’ sorsáról pedig egy bravúros, sőt, az elképzelhető legjobb befejezés keretein belül bizonyosodhatunk meg.
Ram életéről egyébként lehetne elmélkedni… Én abban szinte biztos vagyok, hogy amikor a közönséget családjának szólította, élete egyik legnagyobb hazugságát követte el.

A Wrestler másik nagy kihívása a sokszor látott történet mellett a kontrasztos megjelenítés. Az első fél órában a néző egy taszító légkörű, hamis világgal ismerkedik meg. Züllött főhősünk életére legfőképp a lecsúszott, kiégett, felesleges jelzőket lehetne aggatni. És egyszer csak eljön a pillanat, amikor a néző érzése a főhős iránt a szánalomból átível egy pozitív sajnálatba. Egyszerűen ez a taszító légkör átalakul egy szeretetteljes atmoszférába, hiszen - ne éljünk sallangokkal: megszeretjük a főhősünket, hozzánő a szívünkhöz, és erre a két órára (sőt, még többre) ugyanúgy aggódunk érte, ugyanúgy érdekel a sorsa, az élete, mintha egy közeli rokonunkról lenne szó. És még sokáig néznénk a film szereplőit, szeretnénk őket jobban megismerni, eltölteni velük egy kis időt…

Úgy gondolom, ebben rejlik a Wrestler fő energiája és zsenialitása: a karakterek családtagok módjára „költöznek be” a nappalinkba, és a film megtekintése után sem távoznak. Mondjuk ki, a karakterek többsége szánalomra méltó: a két főszereplő egy reklámot, egy szerepet árul, és így keresik kenyerüket. Mégsem a szánalom az, amit irántuk érzünk, egyszerűen csak tiszta szeretet. A film másik nagy erénye, hogy ezen érzelmeket nem zúdítja a nyakunkba: igazából csak finoman, de biztosan adagolja az érzelmi töltetet, hogy 2 óra után ráeszméljünk: a Wrestler így vált egy teljes, kerek egésszé.

A pankrátor - mint ahogy Aronofsky többi műve is - egy újabb szeletét mutatja meg a filmgyártásnak: egy film bevésheti magát emlékezetünkbe a zaklatott atmoszférája miatt; a főszereplők iszonyatos passiója miatt; néha elég az elrugaszkodott, szívfacsaró légkör és egy életfa; valamint, ahogy azt Aronofsky 4. műve is igazolja: hozzánőhet szívünkhöz pusztán a hétköznapi, szeretetteljes szereplőiért.

85%


*Csernák Ákos