Az emberi százlábú
(The Human Centipede, 2009)

Remek alapötlet, semmis eredmény

Az emberi százlábú című horrorféleség április végén került Amerikában a mozikba, és általában megdöbbentő visszajelzéseket lehetett olvasni a filmről annak iszonyú aberráltsága és brutalitása miatt. A Velvet cikkéhez hasonló írások után mertem remélni, hogy végre láthatok valami teljesen átlag feletti filmet, és már önmagában a műfajtól való távol állásomból fakadóan lesz részem egy filmélményben.

Az első félidőben még reménykedtem is, bár már akkor is ráncoltam a homlokom: hol itt a brutalitás? A film első része egész jól felépített átlaghorror, bulizni induló fiatalokkal, lerobbant autókkal és egyéb elhasznált panelekkel. A feszültségteremtés legalább működött, a főszereplő Dieter Laser pedig minden eszelős tekintetével szórakoztatott.
Talán túl sokat vártam, mert nagyon számítottam a megbotránkoztató jelenetekre, minek fejében végül nem kaptam semmit. Négy percnyi emberi operáció (ezt 6 évadnyi Kés/alatt után meg sem éreztem), 10 percnyi káromkodás, minimális alapfeszültség a film során, és bizony nem kevés unalom... A Velvet-cikkben leírtakkal ellentétben én általában ásításra nyitottam a számat.

Muszáj azonban kitérnem egy jelenetre, melyben két rendőr tesz látogatást a magát Isten szerepébe helyező orvosnál. Egyedül ekkor ért valódi sokk, látva a forgatókönyv egyszerre 2, azaz két végtelenül banális idézőjeles fordulatát. Ekkor már végleg lemondtam arról, hogy filmélménnyel gazdagodjam.

Melléfogtam. Valami felrázó filmre számítottam, olyanra, mint a tavaly előtti Mum & Dad, amitől a mai napig a hideg ráz. Az emberi százlábú mindössze egy átlagos szinten mozgó horror, néhány pocsék elemmel fűszerezve, de legalább olyan végső képsorokkal lezárva, ami némiképp értelmet ad az azt megelőző másfél órának. Az egyes jelenetek alatt folyamatosan az foglalkoztatott, hogy mindezt hogyan oldották meg a forgatáskor, és a film üresjáratainak köszönhetően bőven akadt is időm ezen gondolkodni. A hype csapdájából eme bejegyzés megírásával való kikászálódásképp szeretném kijelenteni, hogy sokkal inkább tisztelem az olyan filmeket és alkotókat, amik és akik nem hivalkodnak (sokszor nem is létező) erényekkel az alkotásokat illetően, mert az ilyen fokú megvezetés eredménye talán nem is lehet más, mint elégedetlenség.
50%

*Csernák Ákos