Vágy és vezeklés

(Atonement, 2007)
Bűneink súlya

Az Atonement (magyarul egyszerűen Vezeklés) számomra nem hogy 2007 legjobb filmje, hanem életem másik meghatározó filmje Az Órák és a Forrás mellett. Bár a plakátok és a magyar cím egy szerelmes történetet engednek sejtetni, ennek a minden szempontból hibátlan műalkotásnak a középpontjában egész más dolgok állnak…

A regényadaptáció alaptörténete 1935. legforróbb nyarán veszi kezdetét. Talán féltékenységből, talán a tikkasztó hőség illúziókat keltő hatásaiból kifolyólag, de a 13 Briony Tallis mindenesetre félreértelmezi gyermeteg fejével az előtte lejátszódó képsorokat: látja, amint a kertész fiú, Robbie Turner ráparancsol Briony nővérére, Cecelia-ra, hogy vetkőzzön le, s merüljön meg a Tallis-park szökőkútjában. Briony-t sokkolják a látottak, gyanúja egyre nő a szexuális zaklatással kapcsolatban, s a nap további – még a délelőtti szökőkútnál történeteknél is félreértelmezhetőbb – eseményei hatására Briony beárulja Robbie-t. „I saw him. I saw him with my own eyes”. Briony döntő lépésének következtében szétválasztja a szerelmeseket, meggátolja bimbózó románcukat, és ezzel együtt megkezdődik Briony belső önmarcangolása, bűnhődése….

Hogy miért tökéletes ez a film? Lehetetlen mindent összegyűjteni, ezért csak a fontosabbakat próbálnám meg.

A szereplőgárda több mint kiváló.
S bár a gyenge pont most is Keira Knightley, itt még azért ő is teljesít. Érdemes még megemlíteni Az utolsó skót királlyal befutó James McAvoy-t, akinek játéka (főleg az arcjátéka) megrendítő. A Botrány részletei után Juno Temple ismét bizonyítja, hogy nagy tehetség, s itt már bizony jobban ki tudott bontakozni, mint előbb említett filmjében, vagy az idei Másik Boleyn lányban. Fontos szereplő még a Cukorfalatbeli Piroska és a farkas történetéhez hasonlóan inkább a farkas szerepét játszó Benedict Cumberbatch, akitől a néző lélegzete eláll, ha meglátja őt Paul Marshall-ként. Brenda Blethyn pedig a nagyjából 5 perces játékidejében is remekel.

Azonban az összes színészt kegyetlenül lemossa a színről a „friss” ír gyermekszínész, Saoirse Ronan, akinek ez a harmadik filmje, és máris Oscar-jelöléssel büszkélkedhet. Ronan adja vissza a regény Briony Tallis-ét is; a fagyos, érzelemmentes, kiforratlan jellemű karaktert, aki szemrebbenés nélkül teszi tönkre a körülötte élők életét. Sok remek gyermekszínész van, de bízom benne, hogy elsősorban az európai filmesek felfedezik maguknak ezt a kiváló ifjú színésznőt, mert nagyon nagy jövő áll előtte.

A történetvezetés jóvoltából Briony Tallis-t három külön színész játssza el, s mindhárom Briony szöges ellentéte előző „verziójának”.
Mint már említettem, ott van először is a 13 éves Briony, aki valóban jégcsapként jegeli a nővérét és annak szerelmét.
Utána 5 évvel később találkozunk vele, s ez a Briony (a magyar származású Romola Garai alakítja) már tipikusan a bűneiért hiába vezeklő személy, akit megemészt sorsdöntő hibája, legszívesebben törölné a múltat, de mivel ez lehetetlen, inkább önmagát a föld színéről - de nem; számára mást szánt a sort: egy egész életen át tartó bűnhődést.

A harmadik síkon a 77 éves Briony-t 1999-ben, London-ban kapjuk el, egy tévéfelvétel kellős közepén, melyben 21.-ik, utolsó nagyszabású regényét prezentálja. Ez a Briony már az a személy, aki megtalálta a talán egyetlen lehetséges módját bűnei jóvátételére.


(A 3 Briony: 13, 18, és 77 évesen)

Ez a film egyik titka is: a jellemfejlődés. Az első percekben a hideg ráz Briony-t nézve, később már vele együtt sajnálkozunk, végül pedig felemelő, katartikus idő asszonyt látunk, akiről egy pillanat alatt elhisszük: ő már igazi ember.

Külön bekezdést kell nyissak a lenyűgöző Vanessa Redgrave-nek (Ördögök, Kés/alatt), akinek mindössze 8 perces szereplését a sajtó egyöntetűen így jellemezte: „elemi erőként átitatott játék”. Én sem tudok mást mondani. Redgrave ezzel bizonyította, hogy mennyire nagyszerű színésznő. Hitelességgel, életerővel átitatott lenyűgöző produkció. 8 perc leforgása alatt. Ennyi idő alatt darál le minden színészt a vászonról (kivéve Ronan-t).

A film másik erőssége a rendezőben rejlik. Joe Wright sajátos stílusjegyei már 2005-ös számos Oscar-díjra jelölt művében, a Büszkeség és balítéletben is megmutatkoztak. Érzéki, nagyszabású, de finom hangulatú rendezései segítenek a nézőnek a teljes átélésben. Hatalmas erénye, hogy bár a történet igen sok giccses csapdával kecseget, Wright nemes egyszerűséggel kerüli őket ki, és csakis a realitásra, tényszerű bemutatásra koncentrál. „No rhymes, no embellishments.”

A zene fantasztikus. Dario Marianelli ugyebár idén megkapta érte a legnívósabb díjat, az Oscar-t. Jogosan! A dallamokba integrált írógép-kattogás zseniális ötlet, az albumon pedig megmutatja, hogy egyazon dallamot hogy lehet megkomponálni több különböző érzelmi síkon.

Az erőteljes képi világot, a lenyűgöző operatőri munkát (a Dunquirke-i partraszállás öt perces vágás nélküli bemutatása lélegzetelállító ötlet), a kiváló zenét, a lehengerlő színészi játékot, a finom rendezést, a logikus, megnyerő és tényleg giccsmentes forgatókönyvet (nagy köszönet Christopher Hampton-nak) mindössze egy dolog múlja felül: a történet.

Már írtam, a Vágy és vezeklés regényadaptáció. 2001-ben írta a könyvet Ian McEwan. Még kritikusai is elismerték, hogy a brit irodalom az Atonement-el lépett be a XXI. Századba. Őt tartják még korunk Jane Austen-jának. És nem véletlenül. Én olvastam a regényt, és bizony ehhez fogható művet még nem tartottam a kezemben. Az egyetemes emberi érzelmeket megrendítő hitelességgel és mélységgel mutatja be. Mindent leír a bosszúról, féltékenységről, irigységről, bűntudatról, szerelemről. Valóban, mintha ezen érzelmek tételét, bizonyítását olvasná az ember: mérhetetlen élettapasztalatot sejtek e mögött az ember mögött. És ezt ráadásul kitűnően párosítja is az írói vénájával.

De visszatérnék a történetre, a 4 fő szálra, amelyek láncszerűen kapcsolódnak egymásba, megadva a néző (olvasó) esélyét is a jellemfejlődésre. Bizony bizony, eme két kemény óra alatt a szereplők lelki fejlődésén kívül a néző fejlődik a leginkább: hogyan jutunk el a haragtól, dühtől és megvetéstől a könnyes megbocsátásig?

A Vágy és vezeklés valóban nem szerelmes film. Az biztos, hogy romantikus dráma, a klasszikus értelemben véve. Szívfacsaró, embert próbáló két óra ez a filmnéző számára, de én ehhez fogható nagybetűs ÉLMÉNYT nem tapasztaltam. Hogy két óra alatt egy film hogyan képes a befogadója álláspontját gyökeresen megváltoztatni, ráadásul feledhetetlen, életre szóló katarzissal tetőzve mindezt, arra a válasz maga az Atonement. Erre bizony nem minden film képes, sokszor még egy ember is kevés hozzá. Kötelező mű, látni kell!

"No matter how hard I work; I can't escape from what I did, and what it meant."

100%

*Csernák Ákos