Két szerető
(Two Lovers, 2008)
Három viszony, két szerető, egyirányú szerelem

Romantikus dráma férfiaknak. Ilyennel sem találkozunk mindennap, olyannal meg pláne nem, amire rásüthetnénk végre a kiemelkedő jelzőt.
Pedig a Két szerető nemcsak kiváló alkotógárdával büszkélkedhet (kivétel persze Gwyneth Paltrow), de megvan benne a lehetőség is valami kevésbé sablonos dolog létrehozására.

James Gray eddig két igen fontos filmet jegyezhet filmográfiájában: A bűn állomásai illetve Az éjszaka urai mellé azonban nem biztos, hogy szívesen csapnánk oda legújabb művét, habár a rendezéssel nincs gond, Gray megfelelően tálal: lassú, elmélkedős, abszolút nyugodt stílusban. Csak az nem mindegy, mit tálal. Hollywood tele önmaga ismétlésével, képregény-feldolgozásokkal, illetve az európai filmek szégyentelen meglopásával: az eredetiség manapság (is) unikum. Sajnos a forgatókönyvírók sem erőltették meg magukat, pedig ebben a műfajban aztán igazán találni mindenféle klisét, újat villantani már tényleg ideje volna, s ilyen történet mellett Gray hiába is próbálkozik kicsalnia filmjét a sűrű sötétségből, az néhány érdekes pillanaton kívül semmi olyat nem mutat, amit még nem láttunk volna a TV2 csütörtök esti kínálatát bújva. Szkript szempontjából mindent alulmúlnak a befejező pillanatok, melyeknél a kezünk tesszük össze, hogy vethetnek elénk ilyen klisét, s remegve várunk valamiféle mentőövet, de hiába minden remény. A végkifejletben ütköződik ki leginkább az, mely apró nyomokban végigkísér az egész filmen: a karakterek következetlensége, az életszerűség hiánya.
Ha képesek vagyunk a történet hibái felett szemet hunyni (ami nehezebb lesz, mint ébren maradni), már jobb esélyekkel folytathatjuk a reménykedést.


A leírtakkal ellentétben azért nincs minden veszve, sőt! Kiemelendő például a képi világ, mely egy-kettőre húz vissza szendergésünkből: a sejtelmesen sötét, aranyos képeket hirtelen váltja fel a rideg, életidegen, fénylő szürkeség, így téve kizárttá, hogy a megszokottnál tovább tartsuk csukva a szemünket. A zene öngólt rúgva olyan andalító és untató, mint a film minden további pontja, s a hívogató szereplőgárda közül is kénytelenek vagyunk pont arra a személyre fordítani figyelmünket, aki egyben a film legnagyobb negatívuma.
Ő természetesen Gwyneth Paltrow, kinek jelenléte elnyomja mind Vinessa Shaw, mind pedig Joaquin Phoenix játékát, s általa még arról is megfeledkezik az ember, hogy Ruth szerepében a Kék bársony gyönyörű színésznőjét, Isabella Rosselinit csodálhattuk. Hogy Gwyneth Paltrow Oscar-díjas színésznő, bármelyik weboldal megmutatja, de hogy ezt az elismerést miért kapta, ez a film sem válaszolja meg, sőt, még több kérdőjellel toldja azt meg. Paltrowt egyébként sem sikk szeretni, ebben az esetben azonban nem is személyeskedhetünk: néhány meglepően jó pillanatától eltekintve ront a Two Lovers összképén, feledhető játéka elhomályosít minden momentumot, egyszer-egyszer pedig éreztem, hogy hazudik nekem a képernyőn keresztül.
Úgy érzem, egy jobb színésznő által ez a film valóban élhetett volna ki nem került buktatói ellenére is. Ám ha eltekintünk Paltrow személytelen játékától, a fentebb már kivesézett történetbeli hiányosságoktól (illetve feleslegtől), a Két szerető egy mindenképpen vállalható dráma. Korántsem rendkívüli, hisz a megszokottat halmozza fel maga előtt. Azonban van pár olyan pillanata, amiben valóban megbújik egyfajta érzés, egy-egy eltévedt csepp az igazán jóból. A félig-meddig kibontott érzelmek, a felemás összkép, kliséi és zavarba ejtően gyenge fordulatai viszont megölik a teljes élményt, s a filmre – bármennyire is rossz dolog ezt kimondani – csak az átlagos jelző mondható el. Látszik az igényesség, a törekvés valami jobbra. Ezek nélkül viszont a Két szerető egy egyszeri, csendes, alaktalan filmmé degradálódik; néhol szerethető, sokszor a legkevésbé sem, bármennyire akarjuk; egy átlag-színvonalba fulladt próbálkozás, melyben ott lett volna a lehetőség.

Egyetlen tényező segíti fel a filmet, állítja azt talpra, s tendálja azt mégis a jó kategória irányába: Joaquin Phoenix remek játékával int búcsút közönségének, a műben egyedül mutatkozik hitelesnek, megérintő rezdüléseivel zárja le nem akármilyen karrierjét, majd világnak kürtöli, hogy végleg felhagy a színészettel (holt részegen valami amcsi tv-showban), s végül ő válik a Two Lovers egyetlen pontjává, mely iránt még érzelmeket is sugárzunk: bizony sajnáljuk, hogy ez az óriási tehetség hátat fordít élete eddigi részének, s azt még inkább, hogy egy ilyen – felszínesség felé hajló - filmmel tette azt.

60%

*Csernák Ákos