Chéri - Egy kurtizán szerelme

(Chéri, 2009)
Teljes anarchia a vásznon

"Kosztümös romantikus drámai film" - a mondat, mely teljes egészében leírja, mit nem takar a Chéri. Jelen elemzésem tárgya ugyanis nem romantikus, nem drámai, bár még éppen kosztümös és akár filmnek is nevezhető. Hogy a korábban nagy díjesőre számító Michelle Pfeiffer miért nem fog az Oscar-díjátadón mosolyogva felvonulni, s hogy Stephen Frears filmográfiájának miért a Chéri a fekete pontja, kiderül a bejegyzésből.

Romantika.
A Chérivel kapcsolatban egy fő tételt kell megfogalmaznunk: a szerelem nem az, amit ez a film próbál ábrázolni, és ennek a filmnek köze sincs a romantikához. Pár elcsattant csók, néhány végtelenül prűd szexjelenet ugyanis nem teremt romantikát a vásznon. A romantika ábrázolásához szükség van valami tiltott, titkos pezsgésre a karakterek között, melyek egy külön tetőpontként robbannak ki a szereplőkből (lásd! Vágy és vezeklés). Az, hogy Rupert Friend képes hibátlanul felolvasni a szövegkönyvet (dicséretes munka!) és Michelle Pfeiffer megpróbál valódi tüzes kurtizánként felvonulni, szintén nem teremt romantikát, hisz játékuk a teljes mellélövés, Pfeiffer ennyire rossz talán még nem volt filmen, Friend nevét pedig nem biztos, hogy ezek után meg szeretném jegyezni. Persze az, hogy kettejük között még csak homályosan sem dereng az, amit úgy hívunk, kémia, már az első percekben tisztázódik, sőt, a rettenetsen ripacs és félresikerült főcím már azt is előre jelzi, hogy onnantól kezdve hiába várja a néző az érzelmi töltetet, a lavinaszerűséget és mélységet, mert az valahol elveszett akkor, mikor a '90-es években a producerek lefújták a teljes produkciót. Mellesleg jól tették, a hiba az volt, hogy újra megfogalmazódott valakiben, hogy Colette 1920-as regényét vászonra adaptálják.

Dráma.
Nincs alaphelyzet, amiből bonyodalom bontakozhatna ki, hiányzik a vigyorgóan legépelt "fordulatok" szó drámai súlya, nincs tetőpont, egyszóval semmiféle élményszerűség, mely a néző számára emlékezetes lehetne 5 perccel a vége-főcím után. De ha az igazsághoz ragaszkodom, elmondhatom, hogy 3, azaz három olyan pillanat előfordult a filmben, melyre felkaptam a fejem, és úgy éreztem, ezek alapján nevezhető a Chéri egyáltalán filmnek. Az érzelmi skála döbbenetesen gyenge felvonultatása tapasztalható, ami egy hivatalosan romantikus drámának titulált filmben talán több volna, mint szükséges. A film igazi drámája az impozáns stáblista látványa, mikor a nézőben az tudatosul, hogy olyan nagyszerű forgatókönyvíró, mint Christopher Hampton, vagy a Veszedelmes viszonyok direktora, Stephen Frears, a filmvilág egyik legragyogóbb női teremtése, Michelle Pfeiffer és a színészet nagyasszonya, Kathy Bates ilyen átlagszerűségbe, színvonaltalanságba süllyednek. Az egyik legnevetségesebb tényező maga a direktori munka, melyből abszolút kiérezhető az ironizálásra törekvés, de ehelyett valami ripacs félresikerült nevetségesség bontakozott ki, mely jókora lapát föld a film sírján.

Ilyen egy teljesen üres kép

Kosztümös film...
...Volna a Chéri, ha volna miliője. Az atmoszféra megteremtéséhez nem elég az egyébként nagyon izgalmas belső terek, díszletek és ruhák pompája. Michelle Pfeiffer úgy dolgozik, mint egy kosztümös ruhába ráncigált XXI. századi nő: a színészek nem képesek kapcsolatot teremteni egymással és a múlttal, a régi világnak töredéke sem jelenik meg, a néző végig látja maga előtt a forgatáson használt modern kamerákat és technikai eszközöket: a Chériben nem omlik le a fal jelen és múlt, valóság és fikció között.

Romantikus filmek esetében sokszor előfordul a sablonos jelző használata, de sajnos a Chériről még a klisészerűség sem mondható el. Egyszerűen velejéig rossz film, melyben a gyönyörű képek és Alexandre Desplat mindig remek dallamai mögött egy színészgárda lebőgése figyelhető meg, illetve a dühítő tényező, mely minden jóérzésű nézőben dúl: ezt szépen is meg lehetett volna oldani. De nem így lett. Kiforratlan és üres félfilm született, melyből hiányzik a színészvezetés, a légkör, a drámai súly, és egész egyszerűen minden középszerű és lemondóan sokkoló és csalódást okozó. Ilyenkor fájdalmas csak arra gondolni, hogy most Michelle Pfeiffer a Golden Globe-díjáért izgulhatna, s karrierje visszatérhetne régi ragyogásába.

40%

*Csernák Ákos