A fiúk nem sírnak
(Boys Don’t Cry, 1999)
Egy fekete December 31.-ike

A formaságokon gyorsan essünk túl; ennél a filmnél nem a színészekről és egyéb dolgokról kell elsősorban beszélni, annak ellenére, hogy róluk is érdemes. Hogy Hilary Swank miért végtelenül tehetséges és sokszínű színésznő, arra ez a mozi a válasz. Meggyőző és mindig drámai, erős játéka után méltón nyerte el az Oscar-t. Chloё Sevigny (Dogville) szintén mindent kihoz a karakteréből, Peter Sarsgaard (Légcsavar) pedig megrendítő kegyetlenséggel játssza a fő gonoszt.
A rendezőnő, Kimberly Peirce szolid, visszafogott, giccsmentes rendezésével egy csapásra bizonyította rátermettségét. Szerencsére nem foglal állást, ő pusztán kemény tényeket közöl, háttérből figyeli az eseményeket, mintha ott se lenne, s ezáltal a nézőre hagyja a legnagyobb feladatot: a megemésztést. Ez az ő rendezésében a hátborzongató nagyszerűség.

A történet valós eseményeken alapul, a nemi identitászavarban szenvedő Teena Brandon (illetve később már Brandon Teena) 1993-ban Falls City-be „költözött”, hogy szembenézzen a társadalom lealacsonyító, mostoha kiközösítésével, és megmutassa, ki is ő valójában. Megismerte Lana Tisdell-t, s miután egymásba szerettek, elhatározták, hogy Lincoln-ba költöznek együtt, örökre. Tisdell egyébként jelenleg a gyermekét neveli. Brandon balszerencséjére a sors összehozta őt John Lotters-el, és Marvin Nissen-el is. Lotters jelenleg is a halálbüntetésére vár, Nissen pedig valószínűleg a saját halálára, amely biztos, hogy rácsok mögött éri őt el.


Ezt a filmet nem ajánlom a befásult, megkérdőjelezhetetlen, öntörvényű, hamis világképet dédelgető embereknek: ők erre a mozira maximum polgárpukkasztásként tekintenének, de az sem kizárt, hogy némelyikük végigröhögi az utolsó 40 percet, és közben tapsikol, hevesen bólogat mellé.
Aki viszont már vevő arra, hogy a világot a másik oldaláról megismerje, szemlélje, s megtapasztalja az ember határtalan diszkriminációját, taplósságát és annak beláthatatlan következményeit, az semmiképp se hagyja ki a művet!

Sajnos a Boys don’t cry, és minden más a világon kevés ahhoz, hogy ilyen téren megváltoztassa nézője álláspontját, vagy megrengesse a világszemléletét. Viszont képes a másik szemszöget megismertetni, s így a kettő végeredményeképp az objektivitást felmutatni a nézőnek, és azt hiszem, ez minden, amire hivatott egy film. Hogy egy más valóságot is megismerjünk, ne csak a sajátunkét! Elérni, hogy úgy ítélkezzünk más emberek fölött, hogy ismerjük önmagunkat, s hogy ne csak a konzervatív, berögzült szubjektív látásmódunkkal szemléljük a világot.

Nem kell átérezni Brandon Teena vagy Lana Tisdell helyzetét, de ha már betettük azt a DVD-korongot a lejátszóba, legalább gondolkozzunk el, hogy milyen következményei lehetnek egy mindenféle alapot, indítékot, élettapasztalatot nélkülöző „kinézésnek”, utálatnak.

Sajnos olyan társadalomban élünk, ahol a bőrszín, testsúly, fizikai erő, a fogyatékok, a nemi hovatartozás, az anyagi helyzet, a családi háttér dönti el, mennyire vagyunk emberek, és mennyi létjogosultságunk van a világon.

A fiúk nem sírnak tehát nem fog revelációt jelenteni a nézője számára, de nem is ez a célja: egyszerűen csak opciót kínál a „tárgyilagos”, objektív, előítéletek nélküli világszemléletre, amit bölcs dolog lenne követni, még ha nehéz is. Emellett segít tükörbe néznünk, hogy megkérdezhessük önmagunktól: „ki vagyok én ahhoz, hogy másik ember fölött ítélkezzem?”

Brandon Teena pedig remélem nagyokat röhög, miközben ezeket a sorokat írom. Szívből kacag a fertőn, a társadalom romlottságán, mert ő megteheti. Ő már Lincoln-ban van.
100%

*Csernák Ákos