December 3, 2009


Alkonyat
(Twilight, 2008)

Beszélhetünk-e filmről színészek és rendező hiányában?

Ha szerepelt cím a saját tiltólistámon, amitől minden mértékben elhatárolódtam, az egyértelműen az Alkonyat volt. Ez az érdemtelenül felfújt, de végtelenül üres és átlagon aluli mozi már több mint egy éve levakarhatatlan a fórumokról és egyéb filmes hírportárokról. A mai nap egyik vezető híre volt, hogy a sorozat negyedik részét vélhetőleg két részletben mutatják be Harry Potter 7 után szabadon, hogy még több bőrt lehessen lehúzni arról, ami már a legelején sem mutat semmi újat, és természetesen még többet kaszáljon a franchise a kasszáknál.

Mivel az egyöntetű szitkozódást értelmetlen volna közzétenni, megpróbáltam objektívebben kémlelni a filmet – már ameddig Kristen Stewart botránnyal határos alakítása engedte. Egy dologban voltam biztos a film megtekintése előtt: hogy Stewart képes lesz prezentálni, amit egy hasonló szerep megkíván. Hisz csaknem egy évtizeddel ezelőtt a Pánikszobában annyira élvezetesen és hitelesen alakította Jodie Foster beteg lányát, ami után csakis bizakodóan állhattam hozzá játékához. Nos, amit itt csinál, vagy inkább nem csinál, az valahol túlmutat a pocsék fogalomkörén, egy-egy megnyilvánulásáért pedig bizonyosan az épp-csak-beindult karrierjét kellene jegelni - egy életre.
Ami azonban végtelenül elkeserített, az a rendező személye, Catherine Hardwicke, akit joggal cseréltek le a második rész direktori székéből. Hardwicke valamikor még tudott rendezni – ezt igazolja a Tizenhárom. Annak a kis költségvetésű független filmnek volt stílusa, volt egy előadásmódja, s élt benne egy rendezői állásfoglalás, ami nagyon erősen meghatározta a művet. Itt – akár a stúdiók nyomására, akár nem – Hardwicke semmit nem mutatott, amit joggal vártunk volna el, de még azt sem, amit egy B-rendezőnek tudnia kellene.
Ha megemlíteném a „pozitívum” szót, egyből a filmzene jutna eszembe, ami jól megkomponált, és sikerrel mutat túl a film stílustalan stílusán: Carter Burwell megtalálta az utat, amin Hardwicke vakon toporgott ide-oda. A betétdalok viszonylag tűrhetők, s a képi megjelenítés is működne, ha a sötét színvilág alkalmazása nem az emó karakterek ostoba és felületes lelki világából származna. Az effekteken csak mosolyogni lehet, azonban a vágások és az egyéb technikai vonások mind-mind hozzák azt, amit egy átlagfilmnek fel kell mutatnia.

Megpróbálnak úgy tenni, mint a színészek - K. Stewart és R. Pattinson

Ennek ellenére az Alkonyat nyilván rossz film. Felesleges pocskondiázásra nincs nagy szükség, hisz az elvakult rajongókat arról úgysem lehet meggyőzni, hogy A Film nem itt kezdődik; a fröcsögés pedig értelmetlenebb mint Kristen Stewart üres erőlködése a vásznon. A Windows Vista- és a Google reklámok mögött a kamaszok így is-úgy is berándulnak Robert Pattinson szemöldökvonalára, az anyagi siker megvan, látszólag nincs itt semmi gond.
Az azonban végtelenül elszomorító, hogy erre gerjed a moziba járó fiatalok jelentős része, hogy sok tehetség – mint Nikki Reed és Hardwicke – itt vesztegetik idejüket. Tudjuk, hogy mindig kell egy kedvenc tömegfilm, és az Alkonyatért még összetehetjük a kezünket, hisz már nem a Szerelmes hangjegyek a mindennapi filmes téma. Azonban a nullával is csak jóindulatúan jellemezhető színészi játék, az életszerűség és a stílus teljes hiánya, a poénlapokba illően kínos párbeszédek, és a karakterekben működő emós divat-dekadencia egyszerűen felháborító. Ennyire életképtelen filmes közeget, melyben minden főbb elem - forgatókönyv, rendezés, színészi játék - a lehetetlen kategóriába sorolandó, halálos bűn volt moziba engedni.
Szívesen mondanám, hogy az Alkonyat nem film, mert egy filmben a fent felsoroltak mindegyike megtalálható, míg itt teljes a hiánycikkek sora. Persze a kasszák csilingelnek, a második rész épp most dönt rekordokat a mozikban. Akár úgy tűnhet, hogy ennél nem is kell több.
40%

Debussy Claire de Lune című művét egy ilyen kommersz filmben alkalmazni pedig szinte szentségtörés. Azt hiszem - talán joggal -, hogy a Vágy és vezeklés erre valamivel alkalmasabb és méltóbb film volt.

*Csernák Ákos

No comments:

Post a Comment