A rózsaszín párduc
(The Pink Panther, 2006)
Clouseau felügyelő támadása az emberiség ellen
(The Pink Panther, 2006)
Clouseau felügyelő támadása az emberiség ellen
Steve Martinnak bizonyára voltak jobb napjai is. 20 évvel ezelőtt például, amikor a Vásott szülők című szórakoztató komédiához adta a nevét. A klasszikus Rózsaszín párduc feldolgozása is komédia szeretne lenni, de ahelyett vérbeli horror lett.
Az Amerikában épphogy nem megbukó film új szintet nyit a nevettetés terén. Létezik remek vígjáték, ami emlékezetesen és igényesen szórakoztat, ráadásul akár még tanulságos is lehet, de egy percig sem giccses (Szerelmes Shakespeare). Van olyan is, ami fölött egész jól elszórakázunk, de a maximumtól elég távol áll (Vásott szülők). Létezik ocsmány, gyomorforgató moslék is (Horrorra akadva 2.). És létezik a rongyosra használt klisékre épülő, egy percig sem vicces, mint inkább szánalmas, és erőltetett nulla. Ezt hívják Rózsaszín párducnak - és ha az előbb sorolt jelzőkkel már más vígjáték szintjén is találkoztunk (Neveletlen hercegnő 2.), akkor is kétségtelen, hogy az utóbbi évek egyik legpocsékabb vígjátéknak titulált valamije a Pink Panther.
Az első két percben (beleszámítva a Columbia Pictures logóját is) erőteljesen reménykedtem abban, hogy legalább egy közepesen szórakoztató vígjátékot láthatok. Öt perccel később kiült az arcomra egy döbbenetes tekintet, és így is maradtam a film végéig (elárulom, ez a tekintet nem a mosolygás volt). Még pár perc múlva elkezdtem a falat kaparni, készítettem a kötelet - ekkor tűnt fel Beyoncé, akinek gyönyöre legalább feledtette ezt a szörnyű érzést.
Steve Martin előttem egy életre elásta magát. Karaktere nem képes egyéb érzelmeket kiváltani a nézőből, mint idegességet és sajnálatot. Beyoncé jó bőr, de ez az Oscar-hoz kevés. Kevin Kline-t, Jean Rénót és Emily Mortimer-t sajnálom a leginkább, akik nem méltók egy ilyen mozihoz.
A forgatókönyvíró (szerencsére nem jegyeztem meg a nevét...) vagy nagyon béna, vagy egy igazi tehetség! Attól függ, mit akart elérni. Ha az utóbbi idők egyik legirritálóbb történetét akarta megírni, s ezzel együtt lejáratni magát, jelzem: sikerrel járt.
A rendező, Shawn Levy pedig szót sem érdemel.
Az Amerikában épphogy nem megbukó film új szintet nyit a nevettetés terén. Létezik remek vígjáték, ami emlékezetesen és igényesen szórakoztat, ráadásul akár még tanulságos is lehet, de egy percig sem giccses (Szerelmes Shakespeare). Van olyan is, ami fölött egész jól elszórakázunk, de a maximumtól elég távol áll (Vásott szülők). Létezik ocsmány, gyomorforgató moslék is (Horrorra akadva 2.). És létezik a rongyosra használt klisékre épülő, egy percig sem vicces, mint inkább szánalmas, és erőltetett nulla. Ezt hívják Rózsaszín párducnak - és ha az előbb sorolt jelzőkkel már más vígjáték szintjén is találkoztunk (Neveletlen hercegnő 2.), akkor is kétségtelen, hogy az utóbbi évek egyik legpocsékabb vígjátéknak titulált valamije a Pink Panther.
Az első két percben (beleszámítva a Columbia Pictures logóját is) erőteljesen reménykedtem abban, hogy legalább egy közepesen szórakoztató vígjátékot láthatok. Öt perccel később kiült az arcomra egy döbbenetes tekintet, és így is maradtam a film végéig (elárulom, ez a tekintet nem a mosolygás volt). Még pár perc múlva elkezdtem a falat kaparni, készítettem a kötelet - ekkor tűnt fel Beyoncé, akinek gyönyöre legalább feledtette ezt a szörnyű érzést.
Steve Martin előttem egy életre elásta magát. Karaktere nem képes egyéb érzelmeket kiváltani a nézőből, mint idegességet és sajnálatot. Beyoncé jó bőr, de ez az Oscar-hoz kevés. Kevin Kline-t, Jean Rénót és Emily Mortimer-t sajnálom a leginkább, akik nem méltók egy ilyen mozihoz.
A forgatókönyvíró (szerencsére nem jegyeztem meg a nevét...) vagy nagyon béna, vagy egy igazi tehetség! Attól függ, mit akart elérni. Ha az utóbbi idők egyik legirritálóbb történetét akarta megírni, s ezzel együtt lejáratni magát, jelzem: sikerrel járt.
A rendező, Shawn Levy pedig szót sem érdemel.
A rózsaszín párduc nem más, mint egy erőltetett, semmis, poént hírből sem látó, sablonos betegség, ami végképp elvette a kedvem a vígjátékoktól. Pedig nagyon szeretem őket, ha igényesek és intelligensek. Ez a film viszont egy összecsapott nulla, ami fordulatos, átgondolt és ütős poénok helyett klisés, giccses "viccekkel" próbál operálni. De nem tud. Ahelyett, hogy fergeteges volna, inkább szánalmasan röhejes. Ócska, üres, végtelenül gyenge próbálkozás. Szuicid-hajlamúak azonban előnyben!
Egyébként ez a másfél óra egy remek önismereti túra a néző számára - ez a film tökéletes alapanyag ahhoz, hogy felmérje a néző, mi a tűréshatára. Belőlem a türelem percek alatt kiveszett, és bár jó tudni, hogy türelmetlen ember vagyok (bár eddig is tudtam, nem lepődtem meg), nem hinném, hogy egy film feladata erre ráébreszteni az embert.
Támadás a filmes közösség ellen, bűn a társadalom ellen: senkinek sem ajánlom! Messziről kerüljétek!
Egyébként ez a másfél óra egy remek önismereti túra a néző számára - ez a film tökéletes alapanyag ahhoz, hogy felmérje a néző, mi a tűréshatára. Belőlem a türelem percek alatt kiveszett, és bár jó tudni, hogy türelmetlen ember vagyok (bár eddig is tudtam, nem lepődtem meg), nem hinném, hogy egy film feladata erre ráébreszteni az embert.
Támadás a filmes közösség ellen, bűn a társadalom ellen: senkinek sem ajánlom! Messziről kerüljétek!
Azonban készül a második felvonás, 2009. februárban visszatér a párduc, mégpedig Harald Zwart rendezésében, aki eddig olyan "míves" filmeket dirigált, mint az ÖcsiKÉM. Biztos remek lesz (bár az első résznél rosszabbat rémálmaimban sem tudnék elképzelni).
30%*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment