April 6, 2009


Oly sokáig szerettelek
(Il y a longtemps que je t'aime, 2008)
Tiszta érzelmek törnek felszínre - a közönségben

Hazánkban április 15. és 26. között kerülnek megrendezésre a 13. Francia Filmnapok, az esemény során pedig számos díjzáporral jutalmazott alkotás kerül bemutatásra, mint például Az osztály, a Kémnők, vagy jelen elemzésünk tárgya, az Európai Film-díjjal kitüntetett Oly sokáig szerettelek.

Miután Juliette Fontaine-t (Kristin Scott Thomas) 15 évnyi börtön után szabadlábra helyezik, felkeresi testvérét, és megpróbál beilleszkedni a számára oly idegenné vált társadalomba. Juliette számára azonban csak papíron érkezik meg a szabadság, hiszen már csak árnyéka önmagának, szülei rég megtagadták, húgával való kapcsolata pedig romokban hever. A társadalom elítélő magatartása mellett azonban Juliette-nek saját magával is meg kell küzdenie.

Nos, ha karaktere valóban csak árnyéka is önmagának, Kristin Scott Thomast kizárólag a másik végletben lehet emlegetni. A kritikák többsége élete alakításaként aposztrofálja itteni játékát, és ezzel a kijelentéssel tulajdonképp kétségbe vonhatatlan : keserű rezdülései, világból kiábrándult, szinte halott arckifejezései egy már-már monumentális végjátékban csúcsosodnak ki, ami után nem véletlenül könyveljük el a 2009-es Oscar-díjátadó egyik legnagyobb melléfogásának Kristin Scott Thomas mellőzését. Partnere, Elsa Zylberstein is rendkívüli mélységeket érint, Claire Johnston pár perces bravúros szereplése pedig egészen meghökkentő, ennek ellenére ez az alkotás kétségkívül Thomas filmje.

A börtönviselt nő története a teljes játékidőn végigível, azonban maga a börtön gondolata hamarosan kettős értelemben jelenik meg, és egyben a fő motívummá is válik. Néhány karakter saját testének börtönében él, mások érzelmi szinten raboskodnak. Pár karakter vagy mások függésében, árnyékában tengeti napjait, vagy egyenesen az egész társadalom láncba vert rabszolgájaként jelenik meg. Azonban szinte egyikük sem képes kitörni a rabságból. A film egyik fő témája tehát a dominancia, saját magunk alávetése más embereknek, illetve a mások feletti uralom. A film egy családon belül mutatja be a börtönviselt nő és a társadalom kiélezett, megoldásra váró konfliktusait. Juliette figurája szabadulása után érzi csak magát sokkal bezártabbnak, hisz szinte senki nincs, aki feltétel nélkül, a megvetést legyőzve segítene neki beilleszkedni ebbe a számára idegen világba. Nincs támasza, amely segítene számára eligazodni, Juliette tehát a tipikus elveszett ember képe, aki az életből való kiábrándultság után egyszerűen képtelen visszailleszkedni, képtelen újra élni.

A kifejezetten lassú történetvezetés bizonyára sokakat repít majd mély álomba, épp ezért érdemes felkészülni a lassú lélegzetvételű atmoszférára. Természetesen ez nem feltétlenül negatívum: az Oly sokáig szerettelek egy pillanatig sem kíván másnak mutatkozni, mint egy nagy mélységeket érintő drámának, ezzel pedig nyilván együtt jár a cselekmény visszavetett tempója. A lendületesség teljes hiányát sokan nem tudják értékelni, ennél a filmnél viszont nem csak szükség van a kimértségre, de összhatását tekintve is jó fogás volt ennyire lelassítani a történetfolyamot.
Persze nem is ebben kell keresni a film erényeit. A lassúság mellett a film légkörét folyamatosan belengi egy bizsergető érzés, ami maga a bizonytalanság. A csendes, nyugodt atmoszféra csak álca: a nézőben folyamatosan kerülnek előtérbe olyan egyetemes, mégis erős emberi érzések, mint mások szeretete, vagy szimplán megértése, vagy épp megvetése, a másokkal szembeni bizonytalanság. A főszereplővel kapcsolatosan kialakuló bizalmatlanság a nézőre is kivetíti hatásait, s épp ettől válik annyira ambivalenssé a film. Az egyébként harmóniára törekvő légkör meg-megbicsaklik a főszereplő személye miatt. Ezek az erős momentumok varázsolják feledhetetlenné a filmet, s így szolgáltat önismereti képet az I’ve Loved You So Long: a néző a játékidő haladásával tulajdonképpen egyre közelebb kerül a karakterekhez, a kilendítő bizonytalanság és a folyamatos megerősítések pedig a karakterek szívbezárását eredményezik, mely egy ritka felemelő pillanat és a legkülönlegesebb, mely egy film alatt érhet minket.

A rendező (Philippe Claudel) jelenlétét szinte alig érezni. Csendesen suhan át a mozin, mintha ott sem volna, aztán a néző majd a film után eszmél rá, hogy ez mennyire tudatos (és kifizetődő) működés volt. Nem érezzük a vágót, a sminkeseket, a cameramant, és a többi stábtagot sem. Szinte semmi nincs, ami elválasztaná a közönséget a filmben megelevenedő emberektől. Bizony, itt nem holmi karakterekről van szó, hanem hús-vér emberekről. A film csaknem megszűnik mozgóképnek létezni, a néző pedig a valóságban érzi magát: itt nincs megjátszott művészieskedés, semmi műiesség nem fedezhető fel: kizárólag a puszta életszerűség, mely egyben a film legnagyobb erénye is. A történetet tulajdonképp nem események sora adja, hanem tisztán a benne megjelenő emberek. A viselkedésük, tekintetük, hanghordozásuk. Az Il y a longtemps que je t’aime hihetetlenül közel áll az élethez, annak minden rezdülésével, pillanatával.

A film gyakorlatilag végig megőrzi csendes hangvételét, a rendezőhöz hasonlóan már-már észrevétlenül múlik el bármiféle történeti kicsapás vagy érzelmi fellángolás nélkül. Ugyanis mindez majd a közönségben megy végbe. A nézőkben törnek felszínre a heves érzelmek, bennünk fog megérni minden gondolat bármiféle sallangos szájbarágás nélkül. Mint már említettem, a bizonytalanság majdnem végig belengi a mozit, aztán egy erős érzelemhullámmal nem csak a történet szereplőiről bizonyosodhatunk meg, de arról is, hogy az utóbbi idők egyik legmélyebb érzésű drámájáról van szó, mely életszerűségével emelkedik fel az élmény szintre. De akár még találóbb kifejezés az emberségesség, mellyel garantáltan megérint minden olyan nézőt, akit megmozgatnak az életet övező kérdések és érzelmek.
85%


*Csernák Ákos

No comments:

Post a Comment