Egy makulátlan elme örök ragyogása
(Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004)
Túl a sablonon

Michel Gondry nagy sikerű drámája különös formanyelvvel szolgáltatja története mély drámaiságát, az ember tragédiáját. Viccesen keserű történetet mond el rángatózó kamerával, speciális effektekkel, olyan dinamikát és modernitást adva ezzel filmjének, ami eléggé elüt a hagyományos drámai filmek világától, de egy kevésbé megszokott formában is képes működtetni filmje lelkét.

Ezzel a különös felütéssel párosul, és forr egybe a zseniális történet, mely gyakorlatilag az emlékek eltörlésén alapszik. Az emléktörlő cég modern technikával irtja a felejteni kívánó emberek agysejtjeit, hogy az adott személy maga mögött hagyja minden hibáját, félrelépését, és elfelejtse, mi a bánat, a keserűség. Különös módon épp ezzel kerül az ember egy örökös körforgásba rossz és rossz között. Hiába leplezzük a sérelmeket, azok mélyen ott maradnak az emberben, s a továbbiakban arra épül a személy további jelleme. Vakítóan fehér hibajavítót használni a félfamentes papíron túlságosan kitűnő: ragyogásával, hibátlanságával válik tökéletlenné. Minderre Gondry mozija figyelmesen, megbújva, de fenyegető hatásossággal tér ki, s tételként mondja ki: az ember érzelmei, világfelfogása, életszemlélete, tulajdonságai egyszerűen ott működnek bennünk, elménkben, lelkünkben, és lebontva életünk minden addigi emlékét is ott marad az az eredendő, minden embert definiáló tulajdonságcsoport, ami talán belénk van írva - eltörölhetetlen módon.
Persze érdemes eljátszani a gondolattal: milyen volna, ha minden rosszat kitörölhetnénk emlékezetünkből?! Az előző tétel ebben az esetben is helytáll: az ember hordozza magában a tulajdonságait, sorsszerűen követ el hibákat és javítja ki azokat. Tényleg jó volna nem emlékezni egy rosszra sem? A rossz eltörlése rosszat szül, konzekvencia nélkül pedig nincs jellemfejlődés, s az ember ismételten beleesett abba a hibába, amibe előzőleg, körforgásszerűen.
Ráadásul a történet az ember sablonosságát is erősen kifogásolja. A módszer soha nem látott lehetőséget kínál az ember boldogsága reményében, és a legtöbben menedékszerűen élnek a lehetőséggel: irreálisan szánalmasan kapaszkodnak egy illúziót kínáló jobb világba. A lelki problémákat mostantól nem szükségszerű megbeszélni: a technika vívmányaival valóban a szőnyeg alá söpörhetők.
Valahogy ekkor fogalmazódik meg az emléktörlő gép egyetlen lehetséges pozitívuma, mely azonban ismételten a rosszba csap át. A filmen megelevenedő figurák beszélnek. Kiadják magukból minden kicsinyes és jelentősebb problémájukat, méreggel töltenek fel egy diktafont, hogy ők maguk megtisztuljanak. Beszélnek, meg kell szólalniuk, tehát szembesülnek problémáikkal. Ez a mai ember legnagyobb hibája: egy naplóba írni, lenyelni a békát, meghunyászkodni és megalázkodni egyszerűbb és fájdalommentesebb, mint közölni, kimondani, tudatosítani azt magunkban és másokban. Erre alkalmas a technika, ezért is szolgál menedékül a XXI. század emberének a gép: mely szófogadó, titoktartó, nem felesel vissza, s érzéseink biztonságban, következmények nélkül kerültek kimondásra. Ez azonban az érzelem halála egyben. Mert jó kiadni magunkból a felgyülemlett rosszat, de nem megoldás ezt egy diktafonnak, egy idegennek elmondani. Így válik az emléktörlő gépezet mindössze félmegoldássá.

Kate Winslet és Jim Carrey a felejtés határán

Nagyon különös film pattant ki Michel Gondry elméjéből. Biztos alapokon fekvő, de kellően képlékeny a sokféle értelmezéshez és a gondolatok megindításához. Elmélkedésre alkalmas, rendkívül mély és sokrétű alkotás született, mely alapvetően az ember sablonos viselkedéséről mesél. Mind belső tartalmában, mind formanyelvét tekintve szembeszáll a megszokottal, a hagyományossal. Így regél Gondry mély tartalmakat új köntösben, rángatózó kamerával, különleges operatőri munkával és vágásokkal, meglepő speciális effektekkel és jeleneteket összekapcsoló hanghatásokkal karöltve. S talán saját sablonosságomból fakad, hogy az újító elbeszélői stílust nem tudtam annyira értékelni egy ilyen mély filmben, s talán jobban örültem volna lassan csordogáló, kimért, kevésbé modern környezetbe helyezett atmoszférának. Talán sablonos vagyok hozzá. Vagy még élnem kell ehhez a filmhez. Mindenesetre jó volt kimondani.
85%

*Csernák Ákos