Jane Eyre (2011)

A film lelkének definíciója?

A szerencsés csillagzat alatt született filmeket nem kihívás felismerni. Sokszor a teljes játékidő során ott lapul meg a háttérben az a megnevezhetetlen erő, amit definiálni szinte lehetetlen, kisugárzását mégis rögtön a saját bőrén érzi a néző. Hogy mi lehet az, ami a Jane Eyre minden jelenetén kísérteties láthatatlansággal végigvonul, és kivételes érzésvilággal bővíti az egyébként is nagyszerű alkotást, azt talán úgy hívják: a film lelke. Valamiért kevés darabba jut ebből az áldásból; hogy honnan származik: ki tudja?; ezért én betudom Fortuna működésének, aki manapság mellesleg még annyira sem bőkezű vele, mint korábban.

A Jane Eyre pedig lehetett volna egy érzéseket csak kicsikarni vágyó, semmis, középszerű mű is. Azonban ahogy a legelső, félelmetes és egyben gyönyörű dallamok megszólalnak, és címszereplőnk végigjárja a romantikus tájat: már ott érződik az a bekebelező erő, ami szerencsére egészen a film végéig (sőt, még tovább) kitart. Kitart, mert minden képkockán mindent behálózóan érezni. A riasztón susogó bokrokban, a melengető kandallóban, egy-egy pislákoló gyertyalángban, de legfőképpen a megelevenedő emberek arcán.


Hiszen a példás színészgárda a szó nem elcsépelt értelmében tökéletes összeállítás. Az egyáltalán nem szép, de minden hollywoodi csicsánál emberibb és megérintőbb Mia Wasikowska annyira természetes, annyira mentes a minden egyes filmet körülölelő sallangoktól, hogy képes egy olyan ragyogó átlényegülésre, ami manapság szinte példátlan. Partnerére, Michael Fassbenderre szavakat találni előbbiek tükrében szóismétlés nélkül megoldhatatlan. És ha szerencse, ha lélek, akkor elég az ő kettősükre gondolni, s a cikk elején felvetett gondolatra a választ félig meg is kaptuk. A két színész együttes, vegytiszta játéka teremti meg azt a megfoghatatlan érzéstömeget, amihez hasonlót jómagam még sosem tapasztaltam egy film során sem. Ketten együtt gyakorlatilag feleslegessé teszik az egyébként zseniális dialógusokat. Testük és arcuk mindent elmesél, amit tudnunk kell róluk; olyan mélységekig bontják karaktereiket, ami által végre a vásznon is beteljesül a szólás: a szem a lélek tükre. Kettősük nem áll meg a szeretet és a szerelem fogalmánál: ezeknél a sablonnak számító kifejezéseknél sokkal többet mutatnak be, millióegy árnyalatát kibontva egy-egy érzésnek. Ez a kapcsolat az, ami láthatatlanul is ott ragyog a képernyőn, mindvégig megbújik a szoba egyik szegletében, vagy épp az igéző kert egyik virágánál.

Javarészt ettől lesz ez a film az, ami, ezért megkérdőjelezhetetlen létjogosultsága 2011-ben is: megdönthetetlenül igazi. Ez a mozi, akár egy élő organizmus, lüktet, dobog, él. A film mint olyan külső és belső értékein túl ez az, ami vagy ott van benne, vagy nincs. És úgy gondolom, ez az, amit erőszakolni, kierőltetni egy alkotásból lehetetlen. Ez választja el a hibátlant a tökéletestől. A Vágy és vezeklés után ismét felejthetetlen zenét komponáló Dario Marianelli, Michael O’Connor csodálatos jelmezei és a kifejezhetetlenül gyönyörű fényképezés csak még tovább színesíti ezt a grandiózus tablót, és többszörösen aláhúzza a teremtő alkotás szükségességét.

90%

*Csernák Ákos