Coraline és a titkos ajtó
(Coraline, 2009)
Animációs film nem gyerekeknek

A Neil Gaiman hatalmas sikerű könyvéből készült mese (már ha helyes a megjelölés) egy olyan elkeseredett kislányról szól, aki felfedez egy titkos átjárót két világ között: míg közömbös szülei munkájukkal foglalatoskodnak, Coraline megismerkedik a másik világgal, a másik anyukájával, a másik apukájával, s rájön, hogy ott minden sokkal tökéletesebb: ott szeretetre lel.

Amelyik felnőtt a mese szó után már le is tett a film megtekintéséről, az ne tegye! Henry Selick eddigi legfontosabb filmjével, a Karácsonyi lidércnyomással már bizonyította, hogy az animáció nem feltétlenül mese - legalábbis nem gyerekmese. Hogy a rémületes, de mindenekelőtt sötét hangulatú és gúnyos stílusú Coraline célközönsége a fiatalabb, vagy az idősebb generáció, nem is kell taglalni. A történet kritikájának tárgya egyértelműen a szülők: hanyag viselkedésük miatt a magába forduló csemete inkább másik világba menekül (vagy inkább megteremti magának), ott végre gondoskodó, szerető szülőkre lel, de hamarosan nyilván minden rosszra fordul, s Coraline-nak meg kell küzdenie a saját szülei életéért is. Kicsit elégikusnak is mondható a történet, mivel a főhős nem találja meg a valóságban az ideált - pedig ez az ideál mindössze jó szülőket takar.
Azonban nemcsak a komoly téma miatt ajánlatosabb inkább a felnőtt generációnak megtekinteni a filmet: érdemes kitérni a stop-motion technikára, mely a mai fiatalságnak, amely az újanimációs meséken nő fel, mindössze taszító és kiábrándító megoldást jelenthet, holott ez 2009-ben inkább számít unikumnak, mint elcsépelt megoldásnak. A hosszú és fáradságos munka eredménye magáért beszél: nemcsak lenyűgöző látványvilágot tárnak elénk a készítők, de tulajdonképp a stop-motion technika emeli ki a Coraline-t a mai tömegből, melyet olyan filmek képviselnek, mint a Szörnyek az űrlények ellen, a Fel!, vagy épp jövőre a Toy Story 3. Ennyire merész képi megoldásokat legközelebb a Hercegnő és a béka nyújt majd, melyben a Disney végre valahára lemondott az elcsépelt számítógépes grafikáról, s visszatért a hagyományos, kétdimenziós, rajzolt megjelenítéshez. Különös, 20 évvel korábban pont emiatt számított volna átlagosnak, manapság unikumként várjuk.
S ha már a technikai megvalósításnál járunk, meg kell említeni, hogy a karakterek hangját olyan nagy nevek kölcsönözték, mint a remek Dakota Fanning, Teri Hatcher, vagy Ian McShane.


Selick csakúgy, mint a képi megjelenítés terén, a karakterábrázolásokat tekintve is profi munkát végzett: egyedi, valódi stílussal rendelkező karakterek, külön-külön mozgatórugók, hamisítatlan jellemek sorakoznak fel a filmben. Ezen felül nem kis jellemfejlődést figyelhetünk meg a történetben: Coraline kezdeti magatartását, majd annak folyamatos változásait példaértékűen álmodta vászonra Selick, s mindez gördülékenyen, korántsem mesterkélten megy végbe.
Persze, mivel eredetileg mégiscsak meséről volt szó, az alkotóknak ragaszkodniuk kellett a mesés elemek beépítéséhez. Olyan tipikus kontrasztok, mint a jó és a rossz, tipikus végkifejlet, tipikus fordulatok. Mondhatni a Coraline és a titkos ajtóban minden tipikus - kivéve a megvalósítás, a végeredmény.

Selick stílusa, a feddhetetlen Tim Burton-féle hangulat, a zseniális történetvezetés, a sablonok átemelése eredetivé, a stop-motion technika - nos, mindez felteszi a végső pontot az i-re, innentől kezdve a Coraline és a titkos ajtó egy néha sablonokból építkező darab, mely hibátlanul kerüli meg a buktatókat, s a mai animációs filmtermésből abszolút kiválik, de talán csak magát a filmtermést tekintve is elmondható, hogy kiemelkedő mű.
90%

*Csernák Ákos