Csokoládé
(Chocolat, 2000)
Az édes örömök csábja

Lasse Hallström hatalmas nevekkel megspékelt mozija annak idején nagy elismerésekben részesült mind a nézők, mind a kritikusok oldaláról. Az édes élvezetek csábítása természetesen engem is a képernyők elé ültetett, és egy ízletes csokilakoma után elégedetten keltem fel a fotelből.

Hogy mi a titka a filmnek? Szerintem elsősorban maga a csokoládé. Hiszen ki ne nézné szívesen, nyálat csurgatva azt, ahogy egy kis közösséget megbabonáz, „megfertőz” az újdonság varázsa?

Pedig ez a remek film sokkal többet takar, mint ami elsőre látszik benne. Az alapszituáció már elkezdi felgöngyölíteni a film mondandóját:
A francia Reynaud nevű kis falvacskában egy jól összecsiszolódott, összerázódott társaság él. Természetesen találni a faluban mindenféle embertípust, mindenféle eszmét. Van, aki maradi módjára próbálja megőrizni a „régi szép időket”, és az új generációba is átültetni a tradíciókat, és az azok szerint működő életvitelt. Akad, aki lázadna a közösség ellen, de nem mer. És ekkor jön be a képbe két utazóként a faluba érkező Vianne Rocher és lánya, Anouk, akik a Böjt idején belefognak egy édességbolt megnyitásába. Az először egyöntetűen kiutált, kinézett anya és lánya hamarosan lavinát indít el a közösségben…

A Csokoládé igazából nem más, mint eszmék összecsapásának (konzervatív és újító) a szimbolikus ábrázolása. Ott van a konzervatív és maradi gróf, aki a szigorú, monoton elnyomásban találja meg a helyes társadalomképet. Ő képviseli emellett az egyházat is, aminek mostani „elfajzott” szerepéről kár beszélni, csak meg kell nézni a mozit.
Erre bejön a képbe egy olyan asszony, aki épp Böjt idején akar csokoládét készíteni, és akinek van gyereke, de nincs férje! Micsoda szentségtörés, gondolhatja a falu grófja. Ez már rögtön hatalmas felháborodást kelt a faluban (illetve inkább csak a grófnál), de végül kénytelen mindenki ráébredni, hogy Vianne egyszerűen csak újító légkört teremtett a faluban. Csokijának és közvetlen természetének köszönhetően a gróf által képviselt nézetek hamarosan megrogynak, és a már lassan egy egész évszázada változatlan Reynaud új erőre kap.
Vianne a változás szele, a csokoládé pedig az érzelmek felszabadulását jelképezi, azt a momentumot, amikor az elnyomás után végre öntudatra ébred a társadalom önálló gondolatokkal és saját érzelmekkel.

A film műfaja inkább romantikus vígjáték, mint dráma, és ez rendkívül passzol a mondanivaló kitöréséhez, nem hinném, hogy egy vérkomoly, feszült és merev drámaként jobban megállta volna a helyét, sőt!

Amiért még imádom a filmet, az a légköre. Öt percnyi játékidő nem kell, máris ott érezzük magunkat a rideg faluban, máris érezzük a bőrünkön, ahogy a merevséget felváltja az intimitás, máris érezzük a kellemesen meleg, csalogató édességboltot, a gróftól pillanatok alatt kővé dermedünk, Vienne életerőtől kicsattanó természetének hála rögtön feloldódunk.
Ez a film nem csak a történettel meg a képi világgal, és a remekbeszabott zenékkel mesél, hanem a kellemes, csalogató hangulatával, és ilyen mozival bizony nem mindennap találkozunk!

Nemcsak a csokoládéáradat, hanem a színészi felhozatal után is megnyaljuk mind a tíz ujjunkat: az egytől egyig kiváló színészek, színésznők nélkül ez a mozi feleannyira sem lenne jó, mint így, az actorok minden rezdülése, tekintete, testbeszéde nagyon erősen hozzájárul a film nívósságához.
Az Oscar-díjas Juliette Binoche (Az angol beteg) nemcsak gyönyörű, de szeretettel átitatott játékának hála egy percig sem kételkedünk Vianne szerethető karakterében. Egyszerre erős és laza actori munkát tett le az asztalra.
Alfred Molina a megkövült és beszűkült gróf karakterében brillírozik; ennek a filmnek köszönhetően vált egyik kedvenc színészemmé, valósággal lehengerlő, amit művel a vásznon.
Carrie-Anne Moss-ról nemrég írtam a Mementonál, hát itt sem tudok panaszkodni, pedig már valósággal keresem az alkalmat, hátha látok tőle olyan filmet, amiben nem produkál jól, de egyszerűen nem megy. Kiváló színésznő.
És a sztárözönnek még mindig nincs vége: a film egyik csúcspontja Judi Dench, generációjának egyik legnagyobb neve, aki szintén képtelen hibázni. Zsémbes, de mégis szerethető és oldékony karakterének megformálásával már nem is tudom, hányadik Oscar-jelölését tudhatta magáénak.
Érdemes megemlíteni még a Szökés Abruzzi-jaként elhíresült Peter Stormare-t, aki kisebb szerepében is remekel; Lena Olin is kisebb szerepet kapott, mégis megrendítően alakítja az elnyomott, közösségből kinézett nőt; Johhny Depp pedig végképp nem szerepel sokat (nagy örömömre), és karaktere sem válik a film szerves részévé, ennek ellenére tűrhetően jól játszik.

Az Oscar-ra jelölt zene Rachel Portman-nek hála még ad egy nagy pluszt az édes légkörnek, a dallamok külön hallgatva is megállják a helyüket.
A képi világra sem panaszkodhatunk, teljesen a helyén van. Karaktertől függően hol színesebb, hol fakóbb. A mozi egyik kulcsa a fotózás. A csokoládékról készült felvételek pedig garantáltan beindítja a nyálmirigyek működését.

Egyszóval a Csokoládé egy végtelenül szerethető, nagyon aranyos és ínycsiklandó, csalogató romantikus vígjáték, egyik legnagyobb érdeme, hogy a laza, üde hangulat ellenére is képes giccsmentesen, de velősen kritizálni a társadalmat.
90%

*Csernák Ákos