A legnagyobb filmes csalódásaim a közelmúltban

A változatosság kedvéért most fogom magam, és az utóbbi hetek, hónapok nagy csalódásairól, nagy koppanásairól írok pár sort. Olyan sorrendben szedtem őket össze, amilyen nagyságrendben csalódtam az egyes mozikban.

10. A jóslat (2006)
Még elég frissen él bennem az emlék erról a moziról, hisz a külföldi kritikusok viszonylag jól értékelték, illetve túlságosan is felülértékelték - ennek ellenére én hihetetlenül unatkoztam alatta.
Adott egy csákó, akinek megjósolják, hogy az első hó környékén meg fog halni (erre utal az eredeti, First Snow cím). Ezek után a férfi teljesen beleőrül a jóslatba, és bár eleinte szkeptikus és hitetlen, végül ráébred, hogy a jóslat be fog teljesülni...
Kissé 23-as szám ízű a mozi, ami szintén nagy csalódás volt, de még arra sem érdemes, hogy megemlítsem. Tehát ezzel a mozival a fő gond, hogy tartalmas próbál lenni, de képtelen rá. Próbál hatalmas gondolatokat közölni, megérinteni a nézőt, esetleg még katarzisba is ejteni, de erre egyszerűen képtelen ez a film, köszönhető egyrészt a rendező felületes fércmunkájának és az amúgy sem túl kecsegtető forgatókönyvnek. Lapos, untató, és ennek tetejébe az utolsó percek még jobban lealázzák az egész művet.
Azért Guy Pearce és Piper Perabo, valamint a kiváló zene miatt érdemes egy próbára.
50%

09. A szerelem határai (2008)
Még csak újszülött a mozikban, netre máris felkerült a film, de igazából hiába. Sok helyről lehet olvasni, hogy Vágy és vezeklés-utóérzet. Nos, az idióta trailer valóban emlékeztet az előbb említett kiváló mozira, ezenkívül viszont már csakis Keira Knightley-ban egyezik a két film, én szerencsére nem vettem észre számottevő hasonlóságot.
Főleg azért, mert míg az Atonement egy szívvel-lélekkel készült remekmű, addig az Edge of love egy olcsó és rendkívül felületes iparosmunka, ami semmi pluszt nem ad egy mozizó életébe. Tényleg nem tudom hová dicsérni a filmet, mert Keira Knightley-n kívül, aki szerintem itt nyújtja élete alakítását, egyszerűen semmis ez a mozi. Körülbelül felér egy némafilmmel. Semmit sem közöl, semmit sem üzen, csak gyönyörű és igényes képi világ, viszonylag helyén lévő zene és egy közös „meztelenkedős jelenet” várja a nézőt Knightley kisasszony, és a tehetségtelen Sienna Miller között.
A színészek Knightley-n kívül szót sem érdemelnek, egytől egyig pocsékak, és Miller kisasszony, aki legalább a Csillagporban felmutatott valamit, itt hiába dörgölte szeme alá a vöröshagymákat a forgatási szünetekben, hogy hitelesebbnek tűnjön állandó sírása-rívása, az ő játéka egyszerűen mindent alulmúl a moziban.
Még a rendezőt is, pedig ő sem kutya ám! John Maybury-t ha eme mozija alapján kéne megítélnem, akkor azt mondanám, kukára vele. Végtelenül semmitmondó és minden értelmet/érzelmet nélkülöző munkát tett le az asztalra. Tehát lényegében pont azt hagyta ki filmjéből, ami éltetné az ilyen drámákat. Ennek ellenére én mégis ajánlom mindenkinek, mert tényleg nem egy eget rengető kreálmány, azért egy B-kategóriás drámaként kiváló szórakozást nyújthat.
60%

08. X-Akták: Hinni akarok (2008)
Hogy az X-akták című kultsorozatot mekkora hype veszi körül mind a mai napig, arról kisesszét lehetne írni. Hogy a tíz évvel ezelőtti mozifilm mennyire sikeresen megidézte a sorozat éltetőerejét, és mennyire remekül csempésztek bele egy rendkívül kiterjedt összeesküvés-elméletet, arról ódákat lehetne zengni.
És hogy az X-aktákat mennyire lejáratta idén a második mozifilm, arról szintén csak regélni lehet.
A sorozat megálmodója, Chris Carter vette át a rendezői stafétabotot. Ejha, gondolta az egész X-akták rajongótábor, a sorozat szülőatyja rendezi a második filmet, ez már csak jó lehet!
És nem! Semmi paranormalitás, semmi izgalom, semmi feszültség, itt már Gillian Anderson sem túl szép; legfeljebb Carter úr fejében találhatunk abnormalitást, hogy hogyan volt képes egy ennyire triviális történetet vászonra álmodni. Hatalmas csalódás lenne, ha előzőleg nem hallottam volna a temérdek negatív kritikáról. De mivel hallottam, szerencsére semmit sem vártam a mozitól, és nem is kaptam!
Az viszont, hogy a stúdiók (természetesen „véletlenül”) egy hibás előzetes tartalmat bocsátottak közre a jónépnek, egyszerűen túlmegy minden határon.
30%

07. Az ördög pradát visel (2006)
Meryl Streep nélkül már senki sem emlékezne erre a szintén nem túl eredeti mozira. Szelíd, bociszemű lány egy új munkát kap a divat világában, és végül a munkahelye átveszi az irányítást az élete felett, a barátja összeveszik a lánnyal, de mivel minden jó, ha a vége jó, természetesen a rengeteg mélyenszántó és tanulságos gondolat közepette a lány önmagára talál, felmond, és újra összejön a barátjával.
Hurrá! Tényleg rendkívül eredeti. A legszebb benne, hogy Streep az összetartó erő, nélküle tényleg sehol nem tartana ez a mozi, ami bár néhány poénos és ötletes jeleneten kívül nem sok mindennel szolgál, csak giccsel és unalomig felhasznált forgatókönyvvel, azért ez a mozi meghozta Streep x-edik Oscar-jelölését. Ezért már megérte elkészíteni a filmet, bár nem mondom, hogy életre szóló élményt jelent a mozi…
50%

06. Este (2007)
Koltai Lajos amerikai filmje rendesen ledöbbentett. A nagy nevek és viszonylag izgalmas alaptörténet után nagyon erősen koppant az állam a padlón. Koltai kiváló operatőr, ez egyértelmű, na de milyen rendező?! Sajnos egy végtelenül túlnyújtott és érdektelen mozit dugott az orrunk alá, ami úgy siklik el életünk felett, mint egy szelet süti, vagy a hazai celebek legújabb médiabotránya. Elég semmis munka, nem ragad el, nem fog meg, nem változtat meg. Felületes és tartalom nélküli. Ezek után pedig hiába a rendkívül erős szereplőgárda, például Claire Danes, Vanessa Redgrave, Meryl Streep, Glenn Close, Patrick Wilson, Natasha Richardson vagy Toni Collette, tucatnyi nagy névtől még nem lesz egy mozi sem szuper. Ahogy ez sem lett. Az pedig hiába való kapálódás, hogy Koltai szüntelenül az Órákhoz hasonlítja az Estét, előbbi film klasszisokkal több, mint Koltai produkciója.

50%

05. Zodiákus (2007)
Csak velem lehet a baj, hiszen ezt a mindenhol magasztalt mozit nem bírtam végignézni. A stílusa nem tetszett, azaz a rendező, David Fincher névjegyei, amit bár a Pánikszobában élveztem (a mesterhármas filmjeit pedig, a Hetediket, a Játsz/mát és a Harcosok klubját szégyenszemre még nem is láttam), itt nem jött be.
Valahogy nem ragadt el ez a film, nem sodort magával. Már előre félek Fincher új munkájától, amit egyébként Cate Blanchett miatt várok, ez pedig a Benjamin Button különös élete.
45%

04. Grindhouse: Halálbiztos (2007)
A Kill Bill után készpénznek vettem Tarantino filmjét, és kár volt!
Szerencsére azóta elmúlt a trauma és már csak nyomokban emlékszem a Halálbiztosra, de ez egyszerűen pocsék - leszámítva a jó csajokat, de azért az sajnos nem elég egy remek mozihoz. Talán megint a stílus a problémám, mint a Zodiákusnál? Nem tudom, de a kritikák is egyöntetűen lehúzták a Grindhouse első részét, már Tarantino alapmozijahoz képest.
Egyébként a második részt, a Terrorbolygót már mindenhol szívesebben fogadták Robert Rodriguez rendezésében - remélem, az egy fokkal jobban fog majd tetszeni. Végül is, ettől nem igen lehet rosszabb.
40%

03. A falu (2004)
Dobogós film Shyamalan úr egyik nagy dobása, aminek hatalmas koppanás lett a vége. És ráadásul mindez úgy, hogy maga a mozi a remek, nem kevés gondolattal és fordulattal. Tehát körülbelül 80% lenne, ha annak idején Shyamalan nem kiáltja ki A falut egy vérbeli horrorfilmnek, amitől garantáltan mindenki frászt kap. Ez a téves propaganda ugyanis a mozibajárók, a nézők megvezetése és teljesen hülyének nézése. A falu ugyanis vérbeli dráma és nem horror. Nem így kellett volna eladni. Ez így nem gyerebe. Ráadásul hosszútávon a furfangos rendezőnek sem jött össze ez a megtévesztő reklámkampány, azóta haldoklik karrierje.
50%

02. Tideland (2005)
Irtózatosat csalódtam Terry Gilliam-ben, akinek bizonyára vannak jó filmjei, de az nem a Tideland.
A Tideland már egy hároméves nemistudommilyen típusú mozi, amit bár általános érdektelenség övezett a világ minden táján, én mégis megnéztem nagy bánatomra. Mert az, hogy egy nyolcéves kislány „játszótéri” hülyéskedéseit nézzem két órán át, hát nem túl megható. És persze könnyen átlátni a szitán, ebből a sztoriból rengeteget ki akart hozni Gilliam, de hogy ez mennyire nem jött össze, arra az legjobb példa Gilliam karrierjének megfeneklése.
30%

01. I'm Not There. - Bob Dylan életei (2007)
„Ez meg mi?” Nagyjából ez jutott eszembe a film megnézése után, ugyanis egyáltalán nem ezt vártam. Annyi jó kritika, annyi elismerés után nem ezt vártam. Az I’m Not There. rendkívül újító a maga életrajzi műfajában, már csak az a kérdés, hogy ez az újfajta megközelítés hogyan működik a vásznon, vagy, hogy egyáltalán működik-e. A válasz pedig nem.
Szimbólumsorozatok tömkelege, Bob Dylan lényegének hat karakterre bontása egyszerűen az évezred egyik legpocsékabb filmes húzása volt. Így nézne ki a jövő életrajzi filmje? Nagyon remélem, hogy nem! Ez a film a meggyőző és erős képi világon valamint Cate Blanchett remekbeszabott játékán kívül semmit nem ad. És a legfőbb gond: nem ismerjük meg Bob Dylan-t. Pedig én úgy tudtam, hogy egy biográfiai filmnek ez a lényege.
A karakterek életéből, életképeiből állíthatja/ná össze a néző Bob Dylan valódi önmagát, a valódi kibenlétét.
Szerintem ezt a mozit még maga Bob Dylan sem értette! Hiába tehát ez a reformkísérlet, hiába a nagy műfaji megújulás, rendkívül keserű szájízzel dobtam szemétbe a filmet, Giccses és hatásvadász minden értelem nélkül eladva. Bár az, hogy az eredeti cím végére miért került pont, talán még annál is nagyobb misztikum, mint ez a kétórás semmi. Egyszóval nem tudom, mit akartak ezzel elérni, azt meg főleg nem, hogy ha ezt a nehéz és semmis mozit egekbe dicsérték, akkor a szintén szimbolikus Forrást (ami ráadásul klasszisokkal jobb) miért fütyülték ki.
30%

Tehát tényleg van itt igazi csalódástól kezdve minden, és sajnos a lista nem végleges. Ha újra összegyűlik tíz (remélem, nem egyhamar következik be), akkor ismét jelentkezem az aktuális csalódásokkal. Van egy olyan sejtésem, hogy az Éjjel a parton is közéjük fog tartozni, na de majd meglátjuk.

*Csernák Ákos