March 22, 2009


Marley meg én
(Marley & Me, 2008)

Amcsi családi film, mégis szerethető!

2008 végének egyik legmeglepőbb filmsikere, a Marley meg én bizonyára sosem került volna be a blogomba, hogyha előtte nem hallom/olvasom kritikák és nézői vélemények sokaságát, mely szerint a film a hollywoodi álmot kissé háttérbe szorítva nem fél némi mondanivalóval előhozakodni. De végképp nem írnék most róla, ha ez nem lenne igaz.

John és Jennifer, a fiatal amcsi házaspár lassan el kezd szemezgetni a családalapítással. Azonban úgy gondolják, jó ötlet volna próbára tenni magukat: vajon alkalmasak a gyereknevelésre? Hogy megbizonyosodjanak rátermettségükről, örökbe fogadnak egy kutyát, akit John el is nevez Bob Marley után Marley-nak. Ám ez még nem minden: a kutya végül nem csak szívükbe lopja be magát, de életük gyökeres részévé is válik.

Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb személy, hogy kutyás történetekről írogassak. Nem szépítek: ha van állat, amelyet ki nem állhatok, nos, az a kutya. A 'nem szeretem őket' mindössze egy púderezett mondat, amely sokkal ridegebb hozzáállást takar.
Épp ezért nem gondoltam volna, hogy képes leszek végignézni a filmet. Végül azonban arra kellett ráeszmélnem, hogy nem csak a fent említett páros imádja meg Marleyt, de az én esetemben is tett egy lépést afelé, hogy pozitívabban álljak hozzá a kutyákhoz.

A Marley & Me-ről mindenki egyből gondolhatná, hogy címlapsztárokat felvonultató hollywoodi álomködről van szó. Owen Wilson nevének felcsendülésekor senki nem egy drámára gondol, és Jennifer Aniston sem arra ad okot, hogy egy monumentális filmélménnyel gazdagodjunk. Az ördög pradát visel című lúgozott álom direktora, David Frankel pedig aligha kívánkozik lépést tenni afelé, hogy kiszakítsa új művét a rózsaszín ködből.
Mégis van miért szeretni a filmet. Úgy gondolom, a Marley meg én hosszú idők óta az első olyan mozi, ami képes kulturált, okos, mégis emlékezetes viccekkel operálni. Ez a film bizonyítja, hogy egy jó nevetéshez nem kell végbélterméket kamerázni, és még káromkodás nélkül is mehet a mosoly. Szerintem kellett már egy ilyen, intelligens viccekből építkező romantikus film. Valóban helye van a 'vígjáték' jelzőnek, még ha nem is a legerőteljesebb módon tölti be szerepét, és alapvetően nem is egy komédiáról van szó. Finoman, harmonikusan viccelődik, s közben sokkal mélyebb témát boncolgat.

Persze nem hiányozhat a romantika sem, de hát mit várunk egy hollywoodi celeb-filmtől? Azonban még erre is ráfogható, hogy egészen az utolsó percekig viszonylag visszafogottabban próbál érzelgősködni. És annak ellenére, hogy David Frankel a film vége felé már-már tolakodóan próbálja nyakunkba zúdítani az érzelmeket, s könnyet csalni szemünkbe, akad benne bőven szép momentum. A forgatókönyv álomszerűsége gyakran szemet szúrhat, de fogjuk rá, hogy elfér.

Elfér, hiszen a Marley meg én rengeteg kellemes pillanattal ajándékozhatja meg nézőjét. Néha túlzó, néha soknak mondható momentumai ellenére egy felettébb kellemes kikapcsolódással van dolgunk. Ráadásul nem csak örömteli pillanatokat szerezhet nézőjének, de valóban megbújik benne egy-két értékes gondolat, melyet szerencsére Frankel nem félt belecsempészni új alkotásába.

A Marley & Me tehát mindenképpen egy vállalható alkotás. Anyagi siker és kritikai elégedettség az egyik oldalon, szívmelengető pillanatok a másikon. Kellemes meglepetés, két óra ajándék.
Szép családi film!
70%


*Csernák Ákos

No comments:

Post a Comment